A hét szentség

2016. április 20.; Rovat: Cikkek

A KEGYELEM HÉT FORRÁSA

Írta: P. Matthias Gaudron

(Megjelent a Szent Margit Lap 2-4., 6., 9., 15-16., 21., 23-24., 28-29. számában)

I. rész


ÁLTALÁBAN A SZENTSÉGEKRŐL

A mi Urunk Jézus Krisztus kereszten elszenvedett halálával visszavásárolta a bukott emberi nemnek az Isten-gyermekséget, és Isten barátságát, a megszentelő kegyelmet. Az Istenember áldozatával elvileg az egész emberiséget megváltotta. Ahhoz azonban, hogy ebben a megváltásban az egyes ember részesülni tudjon, szükséges, hogy mindenki egyénileg kapcsolatba kerüljön e megváltási művel és a megszentelő kegyelmet megkapja. Ez mindenek előtt a szentségek által mehet végbe. Krisztus a szentségeken keresztül mennybemenetele után is továbbműködik itt a földön, mivel a szentségek valójában az Ő emberi megtestesülésének kiterjesztései vagy meghosszabbításai. Ahogy Krisztus isteni erejét földi élete során emberi természetén keresztül is kisugározta, mikor például keze rátételével beteget gyógyított, úgy részesíti most az emberiséget isteni erejében és kegyelmében a szentségek által, hiszen valójában Ő az, aki a szentségeket adja, az ember, aki a szentségeket kiosztja csak eszköz a kezében vagyis nem más, csak az Ő meghatalmazottja.

Mi az a szentség?

A szentség egy szent jegy, amely az emberek üdvösségét szolgálja. Egy külső látható jel, amely egy belső, láthatatlan kegyelmet ad át. Egyúttal egy jelzés, amennyiben külső formájában arra a kegyelemre utal, amelyet átruház. Így utal például a kereszteléskor a lemosás ceremóniája az áteredő bűntől való belső megtisztulásra. E jelek azonban nem üres, értéktelen szimbólumok csupán, hanem hatékony jegyek, melyek a kegyelmet, amelyet külsőleg képviselnek, a valóságban is átadományozzák. Csak a protestánsok voltak azok, akik a szentségeket hatástalan szimbólumokká alacsonyították le, melyeknek értelme többé-kevésbé csak a hit külsődleges megvallásából és megerősítéséből áll. Hasonló módon nem lát a modernizmus napjainkban a szentségekben mást, mint Isten ígéretének egy jelét, melyet Ő az embereknek adott, miközben rendkívül kétséges marad, vajon a szentségek e jelzésen túlmenően előidéznek-e valamit az emberekben vagy sem. Minden szentség egy bizonyos módon hasonló az Istenemberhez. Ahogy ugyanis Krisztusban a láthatatlan Istenség összefonódott a látható emberi természettel, úgy foglalják magukba a szentségek a láthatatlan kegyelmet a látható külső jelekkel. Isten ezzel tesz eleget a mi természetünknek, amelynek a láthatóból a láthatatlanba kell felemelkednie. A szentség látható jelei nélkül nem lehetnénk biztosak abban, hogy valóban megkaptuk a kegyelmet. A szentségek vétele által azonban a kegyelem látható csatornákon árad felénk. Ez szolgál megnyugtatásunkra. Egy protestáns például kérheti Istent, hogy bocsássa meg bűneit, de nem kaphat semmilyen biztosítékot az isteni megbocsátásról. Ezzel szemben egy katolikus, aki meggyónta bűneit és feloldozásban részesült, a gyóntatószéket azzal a vigasztaló bizonyossággal hagyhatja el, hogy Isten tényleg megbocsátotta bűneit.

A szentségek száma

Krisztus hét szentséget alapított: a keresztséget, a bérmálást, a szent eukarisztiát, a bűnbánat szentségét, a betegek kenetének szentségét, az egyházi rend és a házasság szentségét. Ezt így tanította mindig az Egyház, ami azzal is bizonyítható, hogy még a szkizmatikus ortodoxok, valamint az összes ókeresztény szekták is hét szentséget szolgáltattak, illetve szolgáltatnak ki. Sehol nem található egyetlen utalás sem arra, hogy valamely szentséget az Egyház később rendelt vagy törölt volna el. Ehhez nincs is meg a hatalma. Az Egyház se nem rendelhet el egy szentséget, se nem törölhet el egy már meglévőt. Ezért volt súlyos tévedés, mikor a protestánsok a szentségek számát kettőre, ú. m. a keresztség és az úrvacsora szentségére redukálták, és ugyanezért súlyos eltévelyedés, mikor napjainkban az Egyház széles rétegeiben legalábbis a gyakorlatban úgy tesznek, mintha a gyónás szentsége nem létezne többé. Az egyes szentségek egymáshoz való viszonyában Aquinói Szent Tamás szép párhuzamot fedez fel a földi és a természetfeletti élet között. Eszerint a keresztség a születésnek felel meg, hiszen a keresztség ajándékozza az embernek a természetfeletti életet, a bérmálás a növekedésnek, mert ez teszi a megkereszteltet tökéletes kereszténnyé, és a szent Eukarisztia az élelmet. A gyónás a beteg gyógyulásának felel meg, sőt inkább a halott feltámadásának, hiszen általa a bűnök miatt a lelkeken ejtett sebek gyógyulnak meg, illetve a halálos bűn miatt elveszett lélek kapja vissza az életet ajándékozó kegyelmet. A betegek kenetének szentsége direkt a testi egészség visszanyerését szolgálja vagy legalábbis azt az erőt adja a léleknek, amelyre annak a földi életből az örök életbe való átmenetelekor szüksége van. Ezzel szemben a papszentelés és a házasság szentsége kevésbé az egyes ember üdvösségére rendeltetett, mint inkább a társadalom tökéletesedésére, amennyiben az első egy természetfeletti közösség vezetéséhez ad felhatalmazást, míg az utóbbi az eljövendő mennyei polgárok számának növekedését szolgálja.

Ismertetőjelek és különbözőségek

Három szentség a hét közül kitörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe és ezért e szentségekben csak egyszer részesedhet valaki az életében: ezek a keresztség, a bérmálás és a papszentelés szentségei. Ez a bélyeg vagy ahogy másképpen nevezzük, szentségi karakter semmilyen bűn miatt nem vész el, és a túlvilági életben is a lelkünkhöz tapad: a mennyországban megbecsülésünkre, a pokolban szégyenünkre. A többi szentség nem nyom a lélekbe ilyen bélyeget és ezért ezekben életünk folyamán többször is részesülhetünk. Ezenfelül megkülönböztetjük az úgynevezett halottak szentségét az élők szentségétől. A halottak szentsége a keresztség és a bűnbánat szentsége, mivel e két szentséget olyanok kapják, akik nincsenek a megszentelő kegyelem állapotában, vagyis szellemileg halottak. Keresztség és gyónás éppen a kegyelmi életet adja illetve adományozza vissza a szentséget fogadónak. A többi szentséget az élők szentségeinek nevezzük, mert őket csak a megszentelő kegyelem állapotában levők kaphatják meg. A betegek kenetének szentsége például egy halálos bűnben levőnek, aki fizikailag nincs már abban az állapotban, hogy meggyónjon, visszaadhatja az életet adó kegyelmet, és ebben az esetben úgy hathat, mint a halottak szentsége. Még a szentáldozásnál is előfordulhat ilyen, mikor valaki abban a hiszemben veszi magához a szentséget, hogy kegyelmi állapotban van, holott a valóságban nincs ebben az állapotban.

A szentségek érvényessége

Ahhoz, hogy a szentségek érvényesek legyenek, a következő feltételeknek kell fennállniuk: az adományozónak rendelkeznie kell a szentség kiosztásához való felhatalmazással, a külső jeleket megfelelően kell alkalmaznia, és a szentségek kiosztásánál legalább szándékában kell állni, hogy „úgy tegyen, ahogy az Egyház tesz”. 1. Az adományozónak bírnia kell a szükséges felhatalmazást. Ezt a keresztség szentségének esetében bárki bírhatja. A házasság szentségét minden megkeresztelt kioszthatja és mindegyik fogadhatja, aki a házassághoz szükséges feltételeknek megfelel, például nem él házassági kötelékben valaki mással. Papot csak püspök szentelhet érvényesen, a bérmálás szentségét a püspök vagy egy külön erre az esetre felhatalmazott pap oszthatja csak ki. A többi szentség kiosztásához elengedhetetlen feltétel a pappá való felszentelés. 2. A szentség kiosztójának a külső jeleket megfelelően kell alkalmaznia. Később az egyes szentségek tárgyalásakor külön is elmagyarázzuk, miben állnak ezek a külső jelek. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy ha a szentséget adományozó az anyagi jelet vagy a szavakat lényeges módon megváltoztatja, a szentség nem jön létre. Ez lenne például tejjel való keresztelésnél a helyzet, vagy akkor, ha valaki a szentmisét nem búzakenyérrel és szőlőborral ünnepelné. Ugyanígy érvénytelen lenne a szentség, ha a keresztelő a legszentebb Szentháromsághoz való folyamodás helyett csak azt mondaná a kereszteléskor: „Én megkeresztellek téged Krisztus nevében.” Ami a szavakat illeti, egy csekély, az értelmet nem befolyásoló változás még nem szűnteti meg a szentség érvényességét, míg egy lényegbevágó, értelmet megváltoztató már igen. Ha például egy pap az átváltoztatáskor „ez az én vérem kelyhe” helyett azt mondaná, hogy „ez az én vérem”, az átváltoztatás e különbség ellenére érvényes lenne, hiszen a szöveg jelentése nem változott. 3. Végezetül az adományozónak megfelelő szándékkal kell bírnia vagyis szándékában kell álljon, hogy „azt tegye, amit az Egyház tesz”. A szentséget kiosztó ember ugyan csak eszköz Jézus Krisztus kezében, de éppen nem egy élettelen, hanem egy nagyonis élő, önálló értelemmel és akarattal rendelkező eszköz. Ezért neki szándékosan hagynia kell, hogy eszközként használják, ami azt jelenti, hogy szándékában kell álljon, hogy a szentség kiosztásánál azt tegye, amit az Egyház vagyis Krisztus a szentséggel tenni szándékozott. Egy csak tréfából vagy a színpadon végrehajtott keresztelés ezért lenne érvénytelen, hiszen ez esetben nem áll fenn a szentség adományozásának szándéka. Mindazonáltal magának a szentséget adományozónak nem muszáj a szentség valódiságában hinni! Egy hitetlen pogány is keresztelhet érvényesen, ha például szívességből a keresztség rítusát elvégzi, és közben az a szándéka, hogy azt tegye, amit a keresztények ilyenkor tesznek. Ugyancsak érvényesen oszthat ki minden szentséget az a pap vagy püspök is, aki bár maga már elvesztette hitét, de még szándékában áll azt tenni, amit az Egyház előír. Ezért helytelen egy nem éppen példamutatóan élő pap által adományozott szentség érvénytelenségét elhamarkodottan kijelenteni! Másrészről fel kell tételeznünk, hogy manapság számtalan olyan eset létezik, amelyben a megkívánt minimum is hiányzik. Egy pap, aki az Egyház hagyományával teljesen tudatosan szakított, és például a kereszteléskor kifejezetten nem akar mást tenni, mint az egyházközség közösségébe egy új tagot felvenni, a szentséget sem adja érvényesen, hiszen már nem azt akarja csinálni, amit az Egyház mindig csinált. Ugyanez érvényes arra a papra, aki a misében kifejezetten csak egy testvéri közösségi vacsorát akar tartani, nem pedig áldozatot ünnepelni, vagy arra a püspökre, aki csak egy közösségi elöljárót, nem pedig egy egyházi személyt akar szentelni. Véleményem szerint ez elsősorban azoknál válik különösen problematikussá, akik nem hisznek többé Krisztus Istenségében és ezáltal fennáll számukra a veszély, hogy Krisztusban nem egy mindenek fölött álló tekintélyt lássanak, hanem csak egy példaképet, akinek az akarata így már nem minden esetben lesz kötelező érvényű számukra. Ezzel szemben a szentséget adományozó méltatlansága nem befolyásolja a szentség érvényességét. Egy halálos bűnben élő pap is érvényesen osztja ki a szentségeket, jóllehet minden ilyen esetben egy újabb súlyos vétket követ el, hiszen a legszentebb rítusokat tisztátalan kézzel végzi. Ő csak eszköz Krisztus kezében és Krisztus megteheti, hogy akaratának megvalósításához méltatlan eszközöket is felhasználjon. Aquinói Szent Tamás ezt úgy magyarázta, hogy egy beteg orvos is gyógyíthat eredményesen és a víz is ugyanúgy folyhat egy ólom, mint egy arany csőben. A szentség érvényes fogadásához a szentségben részesülő részéről nem szükségeltetik más, csak akarat a szentség elfogadásához. Aki például a keresztelést csak kényszerből viseli el, anélkül, hogy akarná, nem is kap semmit. A halálos bűn azonban itt sem jelent akadályt az érvényességhez. Egy halálos bűnben kapott bérmálás is érvényes, ha nem is gyümölcsöző szentség. A bérmálkozó ugyan megkapná a szentségi jegyet, a bérmáláskor járó kegyelemben azonban csak érvényes gyónás után részesülne. Egyedül a gyónás érvényességéhez tartozik elengedhetetlenül hozzá a megfelelő előkészület, hiszen egy érvényes gyónáshoz legalább a kevésbé tökéletes bánat megléte szükségeltetik. Mindazonáltal nem muszáj feltétlenül direkt a gyónás előtt ennek a szándéknak meglenni, bizonyos esetekben elégséges a korábbi igaz szándék megléte is. Ezért kaphatja meg például egy eszméletlen személy is érvényesen és eredményesen a feloldozást és a betegek kenetének szentségét, ha előzőleg megbánta bűneit és keresztény módon akart meghalni. A szentségek vételének gyümölcsöző voltában azonban már nagy jelentőségű az az állapot, amelyben a szentségeket fogadjuk. Jóllehet egy lanyhaságban és közömbösségben fogadott szentség is érvényes, nagy hatást mégse fog a szentségben részesülőnél kiváltani, míg a buzgósággal fogadott szentségek a leghatásosabb segédeszközök a keresztény tökéletesség felé vezető úton.

II. rész


A KERESZTSÉG

Keresztség

A keresztény szentségek között a keresztség az első szentség, és egyúttal a kapu is a többi szentséghez, mivel általa leszünk egyrészt Krisztus misztikus testének, az Egyháznak tagjai, másrészt alkalmasak arra, hogy a többi szentségben részesülhessünk. A keresztség fenséges misztériumának tudatunkban általában túl csekély jelentőséget tulajdonítunk. Az első évszázadok keresztényei sokkal jobban felfogták, mekkora változást eredményez a keresztség az emberben, ami valószínűleg abból adódott, hogy számos felnőttnek a megkeresztelését éltek át, és így gyakran voltak szemtanúi, hogyan vált egy pogányból keresztény és egy bűnösből igaz. Ha mi a saját keresztelésünket nem is éltük át tudatosan, mégis gyakran kell arra gondolnunk, mekkora ajándék részeseivé váltunk akkor, és mekkora tisztességet jelent számunkra, hogy a keresztséggel felvételt nyertünk Isten családjába. A keresztény keresztelést Szent János keresztelése készítette elő. Az ő keresztelésének ugyan nem volt bűnbocsátó ereje, de az embereket bűnbánatra és vezeklésre sarkalta, és ezzel szívüket a Megváltó fogadására nyitotta meg. A mi Urunk Jézus Krisztus is megkereszteltette magát Keresztelő Szent Jánossal, de nem azért, mintha bűnöket kellett volna megbánnia. Az egyházatyák tanúsága szerint Jézus azért merült el a Jordán vízében, hogy megszentelje a vizeket és ezzel olyan erővel ruházza fel őket, hogy az embereket a bűn minden mocskától képesek legyenek tisztára mosni. Akkor Jézus fölött megnyílt az ég, a Szentlélek galamb alakjában rászállott, és az Atya hangja hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,17) Valami éhhez hasonló történik minden alkalommal, mikor valaki a keresztség szentségében részesül. Ugyanis ekkor minden bűnétől megtisztul. Az áteredő bűntől, amellyel, mint Ádám leszármazottja terhelt, valamint, ha felnőttként keresztelik meg, minden személyes bűnétől és azok következményeitől is. Ezzel megnyílik számára a mennyország, amely bűnei miatt addig zárva volt előtte. (Ezért az az ember, aki a keresztelése után rögtön meghal, azonnal a mennyországba jut.) A Szentlélek rászáll a megkereszteltre, hogy az élet kegyelmében részesítse, amelynek legalacsonyabb foka is nagyobb értékkel bír, mint az egész látható és láthatatlan világ. Ezzel az ember Isten gyermekévé válik. Mint Krisztushoz, most már őhozzá is így szól az Atya: „Ez az én szeretett Fiam!”, és ez az Istenhez való tartozás a keresztség kitörölhetetlen bélyegével, mely a lélekbe vésődik, örökre megpecsételődik. Ezzel a keresztség valóban „újjászületés és megújulás fürdője a Szentlélekben” (Tit 3,5), hiszen egy új életet ad, amely a lelket Istenhez teszi hasonlatossá, körülbelül úgy, ahogy a tűzbe tartott szén a tűzzel lesz hasonlóvá, mikor maga is lángra kap, hogy fényt és meleget árasszon.

A keresztség külső jelei

Ahhoz, hogy a keresztség érvényes legyen, vízzel való lemosás és a keresztelő formula elmondása szükségeltetik. A vizet Isten biztosan azért választotta, mert a víz az élet alkotórésze, és a test lemosásának a léleknek a bűnöktől való megtisztulását kell jelképeznie. Még gazdagabb a szimbolika, ha a keresztség teljes alámerüléssel történik, ahogy ez az első évszázadokban általánosan szokásban volt. Az alámerülés ekkor a régi ember halálát és eltemettetését jelentette. Szent Pál tanítása szerint ugyanis a keresztséggel az ember Krisztussal együtt keresztre feszíttetik és eltemettetik, vagyis Krisztus halála úgy lesz számára elismerve, mintha azt ő maga szenvedte volna el. Ezzel a megkereszteltnek úgy kell tekintenie magát, mint aki meghalt a bűnnek. A vízből való kiemelkedés ezután Krisztus feltámadását jelképezi, amivel a megkeresztelt új, kegyelmi életbe jut. „Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Jézus Krisztusra, halálára keresztelkedtünk meg? A keresztség által ugyanis vele együtt a halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt halálából, úgy mi is új életet éljünk. Hiszen tudjuk, hogy a régi ember bennünk azért feszíttetett keresztre vele együtt, hogy a bűnös test elpusztuljon és ne szolgáljunk többé a bűnnek.” (Róm 6,3/4,6) A keresztséghez normális körülmények között olyan vizet használnak, amelyet húsvét éjszakáján szenteltek meg ünnepélyesen. De minden más természetes víz is alkalmas a keresztség szentségének kiszolgáltatására, teljesen mindegy, hogy meleg vagy hideg, édes vagy sós, forrásból, folyóból, tengerből vagy esőből származó. A keresztség formulája a következő szavakból áll: „Én megkeresztellek téged az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.” Ezt a vízzel való lemosással egyidőben kell mondani. Ezek a szavak mutatják, hogy a legszentebb Szentháromság három személye viszi véghez az ember átalakulását, és veszi birtokba őt. Szent Ágoston teszi hozzá nagyon szépen: „A szó az elemhez lép, és szentséggé lesz.” A szavak vagy az alkotórészek megváltoztatása érvénytelenné teszi a keresztséget. A szentség nem jön létre például akkor, ha a keresztelő ezt mondja: „Én megkeresztellek téged Krisztus nevében”, vagy kihagyja ezeket a szavakat: „Én megkeresztellek téged”, vagy ha víz helyett valami mást, például tejet, alkoholt vagy limonádét használ. Legeslegvégső esetben, ha tiszta vizet semmi szín alatt nem lehet beszerezni, teával, kávéval vagy valami hasonlóval is ki lehet osztani a keresztséget.

A keresztelés szükségessége

Az örök üdvösség elérésének céljából a szentségek közül a keresztség a legfontosabb, hiszen Krisztus azt mondotta: „Ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem látja meg Isten országát.” (Jn 3,5) Ez alól nem kivételek a kisgyermekek sem, és ezért fel kell tételeznünk, hogy azok a kisgyerekek, akik keresztelésük előtt halnak meg, nem részesülhetnek „Isten színe látásában”. De mivel csak az áteredő bűn állapotában vannak és nincsenek saját egyéni bűneik, nem a pokolra kerülnek, hanem a „természetes túlvilági boldogságban” részesülnek. Ez egyrészt meg kell világosítsa számunkra, mily megszolgálatlan kegyelemben részesülünk, mikor megkeresztelnek bennünket, másrészt arra kell, hogy ösztönözzön minket, hogy mindent elkövessünk annak érdekében, hogy minden gyereket megkereszteljenek. Keresztény szülőknek ezért kell még a születés előtt imádkozniuk, hogy a születendő gyermek a keresztség szentségében részesülhessen, és születés után a gyermeket a lehető leghamarabb meg kell kereszteltetniük, ahelyett, hogy e szentség kiszolgáltatásának időpontját hónapokkal kitolják, míg mindegyik nagybácsinak és nagynéninek ideje lesz a keresztelőre eljönni. Ehelyütt kell szót ejteni az u. n. „meg nem születettek keresztségéről”, amely néhány imaszándékban szerepel azon gyermekek megmentésének érdekében, akik abortusz által vesztették életüket. Akármilyen jó szándék is vezeti ezt a kérést, meg kell mondani, hogy ez gyakorlatilag tökéletes ostobaság, hiszen a keresztséget nem lehet távolból kiszolgáltatni. Az ünnepélyes keresztelést a papnak vagy a diakónusnak kell elvégeznie. A keresztség fontossága miatt azonban Isten minden embernek, még a nem megkeresztelteknek is megadta a felhatalmazást, hogy érvényesen keresztelhessenek. Ezért életveszélyben bárki keresztelhet gyermeket vagy felnőttet, ha pap vagy diakónus nincs a közelben. Ilyenkor a keresztelőnek szentelt vizet vagy egész közönséges vizet kell a keresztelendő fejére(!) öntenie és eközben a keresztelés szavait mondania. (Nem elégséges csupán szentelt vízzel a kereszt jelét a homlokra rajzolni, ahogy ez tudatlanságból néha történik.) Ha a szükségkeresztelésben részesült mégse hal meg, a további keresztelési ceremóniákat később a templomban meg kell tartani. (Vegyük azonban figyelembe, hogy az ünnepélyes templomi keresztelő alaptalan megelőzése, úgymond „biztonság okából” nem helyénvaló.)

A keresztség kiszolgáltatásának feltétele

Ha a keresztelés az adott körülmények között mindig érvényesen szolgáltatható is ki, azért ahhoz, hogy valakit megkereszteljenek egyéb feltételeknek is teljesülniük kell. Ha a keresztelendő felnőtt korban van, megkereszteltetéséhez szükséges, hogy a katolikus hitben jártas legyen, ha pedig gyermeket keresztelnek, ez csak akkor engedélyezett, ha a gyermek keresztény neveltetése biztosítva van. Ezért nem szabad olyan gyermeket megkeresztelni, aki minden valószínűség szerint nem fog keresztény nevelésben részesülni, vagy pláne olyat, akit szülei akarata ellenére akarnak a keresztelőre vinni. Csak ha a gyermek azonnali halálára kell számítani, lehet a szülők akaratát figyelmen kívül hagyni.

A keresztség pótszerei

Mindazonáltal a vízzel való keresztelésnek két pótszere is létezik. Ezek az u. n. vágy- és vérkeresztségek. A vágykeresztség a szeretet aktusából és a bűnök feletti tökéletes megbánásból áll, amely legalább a keresztség utáni rejtett vágyat is magában foglalja. A rejtett azt jelenti, hogy azoknál, akik nem tudnak a keresztelés létezéséről, ennek a vágynak nem kell kifejezetten meglennie. Ezeknél elegendő az őszinte szándék mindannak megtételére, amit Isten tőlük követel. Ezért, ha tudnának a keresztség szükségességéről, meg is tennék azt. A természetfölötti szeretet aktusában még a keresztelés előtt megkaphatja valaki bűnei bocsánatát és a megszentelő kegyelmet, mert a szeretet Isten iránt és a súlyos bűn állapota a lélekben egyszerre nem lehet jelen. Ezek ellentmondanak egymásnak, mivel a halálos bűn elfordít Istentől, míg a szeretet hozzá köt. Ezért mondja Jézus Mária Magdalénáról: „Bocsánatot nyert sok bűne, mert nagyon szeretett” (Lk 7,47), és Szent János: „Mindaz, aki szeret, Istentől született.” (1 Jn 4,7) Az Apostolok Cselekedetei a vágykeresztségről mutat be egy példát a pogány Cornelius százados történetével. Ugyanis ott azt olvassuk, hogy Cornelius igaz ember volt, és ahogy csak tudott híven szolgált Istennek. Mikor Szent Péter róla prédikált, a Szentlélek reá szállott és egész családjára, holott még nem voltak megkeresztelve. (ApCsel 10,44-48) További példa a vágykeresztségre Valentinian római császár esete. Őt 392-ben még megkeresztelése előtt meggyilkolták. Szent Ambrus ennek ellenére egyházi temetésben részesítette, mert meg volt róla győződve, hogy a császár a keresztelés iránti vágya miatt már megkapta Isten kegyelmét. A vágykeresztség létezése az oka annak is, hogy felnőttek megkeresztelésével várni lehet addig, amíg a keresztelendők jól felkészültek és időt találnak a megfelelő ünnepségre (a klasszikus keresztelő idő a húsvét). A vágykeresztség kisgyerekek számára természetesen nem jöhet szóba, őket ezért kell minél hamarabb megkeresztelni. A vízzel való keresztelés másik helyettesítője a vérkeresztség. Ezt azok kapják, akik keresztény hitük vagy egy keresztény erény védése miatt szenvednek vértanúságot, mivel az Úr mondta: „De aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 10,39) A Római Martyrologium sok olyan szentről számol be, akik csak a vérkeresztségben részesültek, mert amikor a keresztények vértanúságát látva megtértek és kereszténynek vallották magukat, azonnal elfogták és kivégezték őket. A vérkeresztséget kiskorú gyermekek is megkaphatják, ha Krisztusért vagy keresztény hitükért ölik meg őket. Ilyenek voltak a betlehemi kisgyermekek is, akiket Heródes öletett meg, és akiknek ünnepét az Egyház december 28-án tartja meg. Azonban se a vágy, se a vérkeresztségnek nincs szentségi keresztelő jellege. Ezek inkább a keresztség utáni vágy, mint magának a valóságos keresztelésnek a kifejezői.

A gyermekek keresztelése

A gyerekkeresztelés gyakorlatát az újabb időkben néha támadás éri. Egyesek azt állítják, hogy ez a gyakorlat értelmetlen, hiszen a gyermekek nincsenek még tudatuknál, és ezért nem tudnak a keresztelésükben hittel közreműködni. Továbbá azt is mondják, hogy ez fölösleges gyámkodás a gyermekek fölött, inkább meg kell várni, míg a gyermekek felnőnek és maguk eldönthetik, melyik valláshoz vagy felekezethez akarnak tartozni. Elvégre nem lehet valakire csak úgy, megkérdezése nélkül egy vallás kötelezettségeit rárakni. Ezekkel a véleményekkel szemben a következőket kell elmondanunk: 1. Ahogy a gyermek saját közreműködése nélkül jutott az áteredő bűn állapotába, ugyanúgy meg lehet ettől a közreműködése nélkül is szabadítani. 2. A kegyelemben való részesedés és Krisztusban való közösség nem terhet jelent, hanem a legnagyobb jótéteményt, amely egy embernek valaha is osztályrészül juthat. 3. Az ember egyáltalán nem dönthet kénye-kedve szerint arról, hogy Krisztust követni akarja-e vagy sem. Minden embernek kötelessége katolikus kereszténynek lennie, mihelyst a katolikus vallás igazságait megismerte. Bár mindenki szabadon megtagadhatja ezeket a kötelezettségeket, de akkor ez már bűn, amelynek következményeiért felelni kell. Könnyen belátható, hogy a gyerekkereszteléssel való szembenállás az áteredő bűnben és a kereszténységben, mint egyetlen igazságban való hit meggyengüléséből származik. 4. Végezetül még utalni lehet arra is, hogy világra jöttünket és neveltetésünket sem tudtuk magunk kiválasztani. Senki nem kérdezte tőlünk, hogy meg akarunk-e születni. Minden ember életében vannak olyan döntések, amelyeket azok a körülmények határoznak meg; amelyekbe beleszületett. Ez az ember szociális természetéből fakad. Ezek azok az okok, amik miatt a gyerekkeresztelés a kezdetektől fogva szokásban volt. A Szentírásban ugyan nincs szó kifejezett gyerekkeresztelésről, de több helyen is olvashatunk beszámolót megtérteknek „egész háza népükkel” való megkereszteléséről. (lásd ApCsel 16,15/33; 1 Kor 1,16), és joggal feltételezhetjük, hogy ezek között gyerekek is voltak. A 3. században jött divatba az a káros szokás, miszerint a keresztelőt egész a felnőttkorba kitolták, bár egészen más okból, mint manapság: attól féltek ugyanis, hogy a fiatalkori harcokban elveszíthetik a keresztelés utáni bűntelenséget, s ezért úgy gondolták, jobb, hogyha a keresztséget csak érettebb korban kapják meg. Szent Ágoston és az egyházatyák azonban a keresztség szentségével való ezen visszaélés elleni harcukban hivatkozni tudtak az ősi hagyományra.

A keresztszülői tisztség

Minden keresztelésnél az új Isten-gyerek fölött egy vagy két hívő átveszi a keresztszülői tisztséget. Ezzel nemcsak egy tiszteletbeli hivatalt kapnak, hanem kötelezettséget vállalnak arra, hogy gondot viselnek a megkeresztelt keresztény oktatására és nevelésére. Ameddig ezt a feladatot a szülők maguk elvégzik, a keresztszülők fel vannak mentve ez alól a kötelezettség alól. Ha azonban a szülők meghalnak vagy elhanyagolják a gyermek vallásos nevelését, a keresztszülők kötelessége, hogy a gyereket magukhoz vegyék és vallásos neveléséről gondoskodjanak. Ezért minden szülőnek nyomatékosan ügyelnie kell arra, hogy gyermeküknek hithű keresztszülőket válasszon. Ha a rokonságban nem akad ilyen, a legjobb, ha az egyházközség egyik baráti tagját kérik fel a keresztszülői tisztségre.

A keresztelés szertartása

A keresztség kiszolgáltatását az Egyház különböző vallásos szertartásokkal veszi körül. Ezek mind nagyon régiek, korábban azonban hosszabb időszakra voltak elosztva. Ezért rövid áttekintést adunk a keresztelésnek a régi Egyházban szokásos előkészítéséről, melyből láthatjuk, hogy a mai keresztelési rítus nem más, mint ezeknek a szertartásoknak rövid összefoglalója. Ha valaki a régi időkben keresztény akart lenni, keresztelőre jelentkezett a püspöknél, aki a következő ceremóniák keretében vette fel őt a katekumenek (= keresztelőre készülők) közé: Rátette a kezét jelezve ezzel a Szentlélek hamarosan bekövetkező alászállását. Azután keresztet rajzolt a katekumen homlokára és mellére, ami azt jelezte, hogy a Megfeszített tanításának a keresztelőre készülő személy szellemében és szívében kell lennie azáltal, hogy hiszi és teljesíti azt. Végezetül a püspök még egy csipet megszentelt sót öntött a szájába. A sónak többszörös szimbolikája volt: mivel a só húst és más dolgokat, melyeket sóba helyeztek, megóvott a tönkremenéstől, jelképe lett a bűnök miatti rothadástól való védelemnek. Azonkívül a só annak is jele, hogy a hívőnek a föld sójának kell lennie, és végül szimbóluma a bölcsességnek is, hiszen a bölcsesség nem más, mint az igazság valódi megkóstolása. A katekumeneket ezután rendszerint két évig tanították. Mise alatt saját helyük volt, amelyet azonban a prédikáció után el kellett hagyniuk, mivel az áldozati ünnepségen már csak a megkereszteltek vehettek részt. A keresztelőre való utolsó, közvetlen előkészület a böjti időszakra esett. Ebben az időben a keresztelésre várók naponta hallgattak prédikációt és bizonyos napokon a gonosz lelkek kiűzésére ördögűzést hajtottak végre felettük. (Ezt az új rítusból kihagyták.) Ebben az időben hajtották végre az Epheta-rítust (= a fülek és az orr nyállal való érintése) és a mell és hát olajjal való megkenését is. A keresztelő előtti utolsó héten közölték a katekumenekkel a Szentháromság titkát, az apostoli hitvallást és a Miatyánkot. A keresztelendők közvetlenül a keresztelő előtt tették le a keresztségi fogadalmukat: először nyugat felé fordulva ellene mondtak a Sátánnak, majd kelet felé fordultak és ünnepélyesen dicsőítették a katolikus hitet. Rég időktől való szokás, hogy a megkeresztelt egy vagy több nevet kap. A felnőttek új nevet vesznek fel. Ezek közül legalább egynek egy angyal vagy egy szent nevének kell lennie, hogy a névadó a megkereszteltnek oltalmazója és példaképe legyen. Ezután a tulajdonképpeni keresztelési aktus után, régen úgy, mint ma, még a következő ceremóniákat végzik el: A pap a keresztelendő koponyáját krízmával keni meg. Az ókorban királyokat, prófétákat és papokat kentek fel, hogy ezzel isteni küldetésüket és megáldott állapotukat kimutassák. Jézust ezért nevezik Felkentnek (ez a Krisztus szó fordítása). A megkenés azt fejezi ki, hogy a keresztény isteni méltóságot birtokol, és részt vesz Krisztus papságában, miáltal jogosulttá válik, hogy Isten nyilvános kultuszában részt vehessen. Szent Péter írja: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok.” (1 Pét 2,9) Ezután a pap a keresztelendőnek fehér ruhát nyújt. Ez szimbolizálja a keresztségben megkapott tisztaságot és bűntelenséget, melyet szeplőtelenül illik megőrizni. Régebben az újonnan kereszteltek nyolc napon át viselték ezt a ruhát. A Fehér Vasárnap eredetileg nem az első áldozók fehér ruhái miatt kapta nevét, hanem onnan, hogy az újonnan megkereszteltek előtte való este vetették le fehér ruhájukat. Utoljára a keresztelendő egy égő gyertyát kap. Ez az éberséget jelképezi Krisztus szavai szerint: „Legyen csípőtök felövezve és égő gyertya a kezetekben. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják.” (Luk 12,35) De ezenkívül azt is jelzi, hogy a megkereszteltnek „a világ világossága” (Mt 5,14), a többi ember példaképének kell lennie: „Így világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyánkat.” (Mt 5,16)

III. rész
A BÉRMÁLÁS

Bérmálás

Pünkösdkor a Szentlélek leszállott az apostolokra, hogy megszentelődésüket teljessé tegye és megerősítse őket a rájuk váró nagy feladatok elvégzéséhez. Éppen így minden keresztény életében eljön a nap, mikor a Szentlélek ugyanezen okból reá is leszáll: ez bérmálásunk napja. A „bérmálás” kifejezés a latin „firmare” szóból származik, ami „erősít, megerősít”-et jelent, mivel bérmáláskor a keresztségben kapott kegyelem erősödik meg és teljesedik ki. A Szentlélek, melyet már a kereszteléskor megkaptunk, a bérmáláskor új módon száll le ránk: ekkor hitünk megerősödéséhez és bátor megvallásához nyújt segítséget. Ezt a hatást nagyon jól megfigyelhetjük az apostolok életében. Pünkösd előtt bátortalanok és riadtak voltak, utána azonban bátran előléptek és nem féltek többé semmitől. Sőt, még örültek is, mikor a főtanács megfenyítette őket, „mivel méltóknak bizonyultak, hogy Jézusért gyalázatot szenvedjenek”. (ApCsel 5,41) Péter, aki Mesterét előzőleg félelemből megtagadta, most bátran előlépett és nem félt attól sem, hogy kellemetlen igazságokat vágjon a zsidók arcába: „Megtagadtátok a szentet és igazat. Egy gyilkos szabadon bocsátását kértétek, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban föltámasztotta őt holtából.” (ApCsel 3,14) A bérmálásnak bennünk is ugyanezt a hatást kell kifejtenie. A keresztségben Isten gyermekei lettünk. De mint a gyermeknél, ugyanúgy a megkereszteltnél is gyenge még a kegyelem léte. A bérmálás erőt ad ennek az életnek és ezért mintegy lelki felnőtté válásunknak felel meg. Az újszülött gyermeknek még nem kell harcolnia. Mihelyst azonban felébred értelme és a család védett köréből kilép a nyilvános életbe, lelki harcai is megkezdődnek. Ettől kezdve meg kell vallania hitét a többiek előtt és ellen kell állania a bűn csábításainak. Mindehhez az erőt a bérmálás szentségéből kell megkapnia. Ezért kell a bérmálás szentségét körülbelül a hetedik és tizenkettedik életéve között és nem később minden fiatalnak megkapnia, hogy a pubertáskor küzdelmeiben már segítségükre legyen e szentség ereje. A bérmálás tehát a keresztség bevégzése, és ezért a kereszténység első századaiban azonnal a keresztelés után szolgáltatták ki, ahogy ez a keleti egyházban még ma is szokásos. Ebből azonban nem következik az, amit néhány tévtanító állított, hogy a keresztség és a bérmálás eredetileg egy szentség volt, melyeket csak később választottak szét és tekintettek külön külön önálló szentségnek. Már a Apostolok Cselekedeteiben világosan bizonyított a bérmálás, hiszen mikor az apostolok meghallották, hogy Szamariában Fülöp diakónus sokakat megkeresztelt, azonnal odaküldték Pétert és Jánost, hogy ők az újonnan megkeresztelteknek a bérmálás szentségét kiszolgáltassák. (lásd ApCsel 8,11-17) Éppen így tett Szent Pál is Efezusban, ahol először megkeresztelte a hívőket és utána föléjük téve kezét lehívta rájuk a Szentlelket. (ApCsel 19,5)

A karizmatikus adományok

A Szentlélek, amint azt az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, még rendkívüli képességekkel is – mint például a nyelveken való beszéd vagy a csodák véghezvitelének adománya – felruházta az apostolokat és másokat is. Isten az első időkben gyakorta adott ilyen karizmatikus adományokat az Egyházhoz tartozóknak, hogy általuk a kereszténység igaz voltát megmutassa és a hit gyors terjedését elősegítse. Később azonban e különleges képességeknek adományozása szinte teljesen megszűnt, olyannyira, hogy ilyesmi manapság már csak a legritkább esetben fordul elő. Ezért nagyon veszélyes ezeket az adományokat egyéni kezdeményezésre újraéleszteni akarni, ahogy ezt a pünkösdi és karizmatikus mozgalmak akarják illetve csinálják. Ezeket az ajándékokat a Szentlélek vagy megadja vagy nem, de saját kívánságra nem lehet őket megkapni. Az ilyen rendkívüli képességek utáni vágyakozás nem az Isten iránti őszinte szeretet, hanem valamely vallásos érzület vagy szellemi látványosság keresését jelenti. Ezért kell arra a következtetésre jutni, hogy a karizmatikus mozgalmakat nem a Szentlélek, hanem a tisztátalan lélek inspirálja. A látványos csodák és tömeghisztériák, amelyek ezeken a rendezvényeken történnek, teljességgel a tisztátalan lélek jellegét hordozzák magukon, és a figyelmet is elterelik a világ valóságos problémáiról. Ennélfogva e mozgalmak hívei az Egyház mai krízisét sem veszik észre, és nem vesznek tudomást az igaz hit válságáról sem. „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől valók-e”, figyelmeztet már Szent János is első levelében. (1 Jn 4,1)

A bérmálás szentségének kiszolgáltatója

A bérmálás kiszolgáltatása a püspök feladata. Mint egyházfejedelem, övé a feladat Isten gyermekeit Krisztus bajnokainak körébe felvenni. Ezért minden püspök bármikor érvényesen bérmál. Azonban egy egyszerű pap is bérmálhat érvényesen, ha ehhez pápai engedélyt kap, és a bérmálást a püspök által megszentelt olajjal végzi el. Egy ilyen engedélyt életveszélyben levő beteg esetében minden pap birtokol. A ma érvényes egyházi jog szerint a megyéspüspök maga is kijelölhet néhány papot, aki neki a bérmálás kiszolgáltatásában segédkezik. Ha azonban egy pap kifejezett felhatalmazás nélkül próbálna meg bérmálni, bérmálása érvénytelen lenne.

A bérmálás rítusa

A bérmálás rítusa abból áll, hogy a püspök a bérmálandók fejére teszi jobbkezét, miközben homlokukra krízmával keresztet ír és e szavakat mondja: „Signo te signo crucis et confirmo te chrismate salutis in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti – Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítelek az üdvösség krízmájával az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.” A kereszttel való megjelölés a hit rettenthetetlen megvallását jelenti, amely minden megbérmált kereszténytől elvárható. Ahogy a katonák csapatjelüket nyíltan és nem elrejtve viselik, úgy kell a keresztényeknek szégyenkezés helyett a kereszt jelét homlokukon viselniök. Mindig Krisztus szavaira kell gondolnunk, mint legfőbb figyelmeztetésre: „Aki szégyell engem és az én szavaimat e hűtlen, bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8,28) Az olaj a küzdelem jele, mivel az ókorban a harcosok küzdelem előtt olajjal kenték be magukat, hogy tagjaik csúszósak legyenek, s az ellenség ne tudjon fogást találni rajtuk. Így tesz bennünket is a bérmálás alkalmassá a szellemi harcra és segít nekünk az ördög szorongatásaiból kisiklani. Az olaj azonban „az öröm olaja – oleum laetitae” (Zsolt 44) is, hiszen örülnünk kell azért, hogy Krisztusért és Isten országáért harcolhatunk. A megkenést követő arcul legyintés nem tartozik a rítus lényeges elemei közé. Ez azoknak az üldöztetéseknek és megaláztatásoknak a szimbóluma, amit a keresztényeknek hitük miatt kell elszenvedniük, „hiszen mindaz, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban, üldözést szenved”. (2 Tim 3,12) De mivel nekünk mindezek ellenére meg kell őriznünk belső békénket és nyugalmunkat, a püspök az arcul legyintést e szavakkal kíséri: „Pax tecum – Béke legyen veled.” A bérmáláskor annak is megvan a lehetősége, hogy a keresztnév mellé egy új nevet kapjon a megbérmált, és szokás bérmaszülőt is adni. Az ő kötelességeik nagyjából megegyeznek a keresztszülők kötelességeivel, bár a keresztelésből származók fontosabbak.

Az új bérmálási rítus

Az új rítusban a formát, azaz a szentség érvényességéhez szükséges szavakat megváltoztatták. A mostani latinul így hangzik: „Accipe signaculum Doni Spiritus Sancti – Vedd a Szentlélek ajándékának jelét.” Ez a görög rítusban mindig is használt forma kétségkívül érvényes. A bérmálás formáját Krisztus nem határozta meg olyan szigorúan, mint a keresztelését, úgyhogy a különböző régi rítusok más és más szavakat használtak. A teológusok véleménye szerint a bérmálás formájában csak az a fontos, hogy a megjelölés és a megerősítés valamilyen módon kifejeződjön. Azonban minden bizonnyal érvénytelen lenne a bérmálás akkor, ha a püspök csak ezeket a szavakat: „vedd a Szentlelket” mondaná, amely állítólag néhány helyen már előfordult, mivel egy ilyen forma túl általános és nem adja vissza a bérmálás különleges karakterét, hiszen a Szentlélek a keresztségben és a papszenteléskor is betölti a lelket. Kérdésessé válik azonban az érvényesség azáltal, hogy az új rítusban más növényi olaj használata is megengedett az olívaolaj helyett. A zsinat előtt az volt a teológusok egybehangzó véleménye, hogy bérmáláshoz és a betegek kenetéhez egyedül az olívaolaj az érvényes anyag. Igen kétséges, hogy a pápa rendelkezik-e azzal a teljhatalommal, amivel egy szentség anyagát ilyen módon megváltoztathatja. Mindenesetre rémisztő, hogyan lehetséges, hogy más olajok használatának engedélyezése 1970-ben az istentiszteletek kongregációjának egy dekrétumában minden megokolás nélkül megjelenhetett, holott korábban az Egyházban az a nézet uralkodott, hogy egy ilyen engedély nem adható ki. Úgy tűnik, Rómában nem igen tőrödnek már a szentségek érvényességével. Amit VI. Pál pápa két évvel későbbi „Sacram Unctionem Infirmorum” kezdetű apostoli körlevelében írt: „mivel az olívaolaj egyes helyeken csak nehezen szerezhető be, sok püspök kérésére úgy rendelkezünk, hogy a jövőben szabadon használható más olaj is, de csak növényi eredetűek, mert az olívaolajhoz ezek a leghasonlatosabbak”, szintén igen meglepő szavak, hiszen miért kellene éppen ma, amikor a modern közlekedési eszközökkel soha eddig nem látott könnyedséggel lehet olívaolajat a világ bármely részébe eljuttatni, ilyen engedményt tenni, miközben régen, mikor valóban nagyon nehéz volt mindenhol olívaolajat beszerezni, az Egyház szigorúan tartotta magát az olívaolaj használatához? Ezért teljesen indokolt, ha a bérmálás illetve a betegek kenetének érvényességéről, ha azt más olajjal végzik, kétség merül fel. Németországban azonban úgy tűnik, még általános az olívaolaj használata.

A bérmálás jellege

Ahogy a keresztelés, úgy a bérmálás is kitörölhetetlen jegyet nyom lelkünkbe. Ha az olajat le is töröljük homlokunkról, a lélek örökké magán viseli Krisztus bajnokának pecsétjét. Ez a bélyeg bizonyos fokig feljogosít bennünket minden más kegyelemre is, amelyre szűkségünk van, hogy a lelki harcban megálljuk helyünket. Ezért nagy felelőtlenség a bérmálás szentségéről lemondani. Az eretnek és ellenpápa Novatian fiatalkorában hanyagságból nem kapta meg ezt a szentséget, és a keresztények e könnyelműségének tulajdonítják későbbi hitehagyását. A bérmált soha nem állíthatja, hogy nem volt elégséges ereje a kísértéseknek ellenállni. Gondoljunk ezért bátortalanságunkban vagy az emberektől való félelmünkben mindig erre a bélyegre, amely belevésődött lelkünkbe és kérjük a Szentlélek segítségét, amelynek birtokában mindenre képesek leszünk. „Hiszen” – ahogy Szent Pál írja – „Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Ne szégyelld tehát az Urunk mellett szóló tanúságtételt.” (2 Tim 1,7)

IV. rész
AZ EUCHARISZTIA

Eucharisztia

A Szent Eucharisztia a legnagyobb a szentségek közül, mert míg a többi szentségben Krisztus szent ereje hat, addig az Eucharisztiában Urunk maga van személyesen jelen, mégpedig istenségével és emberségével, testtel és lélekkel, húsával és vérével. Jézus Krisztus, mint Isten, természetesen mindenütt jelen van a világban, hiszen Isten mindenütt jelenvaló. Ebben a szentségben azonban egészen birtokoljuk Krisztust, az embert is. Krisztusnak az Eucharisztiában való jelenléte pedig nem csak szimbolikus, hanem valóságos, igazi és lényegi, úgy ahogy azt a Tridenti Zsinat tanítja (DS 1651).

A valóságos jelenlét bizonyítéka

Krisztus húsának és vérének ezt a szentségét Kafarnaum-i beszédében ígérte meg és az utolsó vacsorában alapította meg. A Szent Eucharisztiát megígérő beszédet Szent János apostol evangéliumának 6. fejezetében hagyta ránk. Az sem mellékes körülmény, hogy e beszéd elhangzása előtti napon történt a kenyérszaporítás csodája és Krisztus vízen való járása. Az első csodában azt mutatta meg Krisztus, hogy hatalma van az anyag fölött, és különösen a kenyérrel tud csodát művelni. Azzal pedig, hogy vízen járva közeledett az apostolok felé, azt akarta kifejezni, hogy neki lehetősége van arra, hogy titokzatos módon jöjjön hozzánk. A Szent Eucharisztiát megígérő beszéd meghatározó szavai így hangzanak: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért. Vita támadt erre a zsidók közt: Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk? – mondták. Jézus megerősítette: Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom az utolsó napon. Az én testem valóban étel s az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.” (Jn 6,51-56) Ezek a szavak annyira világosak, hogy szinte lehetetlen őket csupán szimbolikusan értelmezni. „Az én testemet enni” és „az én véremet inni” kifejezések szimbolikus értelmezésének nincsen semmi értelme. A zsidók „valakinek a testét enni” kifejezést, mint „valakit mérhetetlenül gyűlölni” értelemmel ismerték. Tehát, ha valaki Krisztus ezen szavait szimbolikusan akarja értelmezni, akkor azt kell feltételeznie, hogy ezekkel Krisztus a következőket akarta mondani: „Aki engem gyűlöl, annak örök élete lesz”, ami természetesen nyilvánvaló badarság. Bár „a vért inni” kifejezésnek a zsidóknál nem volt határozott szimbolikus jelentése, de mivel nekik törvény tiltotta bármely élőlény vérének élvezetét, egy ilyen mondás csak irtózatot válthatott ki belőlük. A hallgatók reakciója világosan meg is mutatja, hogy ők sem szimbolikusan értelmezték Krisztus szavait, hiszen morogtak miattuk és vitatkoztak rajtuk. Igen, még Jézus tanítványai közül is akadtak, akik azt mondták: „Kemény beszéd ez! Ki fogadhatja el?” (Jn 6,60) És a továbbiakban az áll, hogy ezért „ettől fogva több tanítványa visszahúzódott tőle és már nem járt vele.” (Jn 6,66) Krisztus mégse vont vissza semmit szavai közül, ellenkezőleg ezt kérdezte az apostoloktól: „Csak nem akartok ti is elmenni?” (Jn 6,67) Ez szép példa arra, hogy az igazságot csonkítatlanul kell prédikálni, még akkor is, ha emiatt sokan elfordulnak tőle. A dörgölődzés politikájának az Evangéliumokban nincs támasza! E szentség utolsó vacsorán történt megalapításának leírását Máté, Márk, Lukács Evangéliumaiban, valamint Pál apostolnak a Korintusiakhoz küldött első levelének 11. fejezetében találjuk meg. „Étkezés közben Jézus kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal adta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az (új) szövetségé, amelyet sokakért ki ontok a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26-28) A szavak jelentése itt is annyira egyértelmű, hogy még Luther sem tudott nekik szimbolikus értelmezést adni, holott egy ilyen értelmezés jobban megfelelt volna az ő szentség-értelmezésének. Teljesen valószínűtlen, hogy az Újszövetségben négy erről szóló tudósítás maradhatott volna ránk anélkül, hogy legalább egyszer ne álljon mellette, hogy szimbolikusan értendő, ha ezt a szöveget valóban nem szó szerint kellene érteni. Éppen ellenkezőleg, Szent Pál felszólítja a korintusi keresztényeket, hogy az Úr testét válasszák el a közönséges étektől: „Ezért, aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét, mert, aki (méltatlanul) eszik és iszik, anélkül hogy megkülönböztetné (az Úr) testét, tulajdon ítéletét eszi és issza.” (1 Kor 11,27/29) Végezetül, ha az Eucharisztia szentségében nem Krisztus valóságos teste van jelen, akkor Krisztus szavai lennének a hibásak abban, hogy másfél évezreden keresztül az egész kereszténység kenyeret imádott, mivel csak a 16. században vezetett egy Zwingli és egy Kálvin protestantizmusa annak a hitnek eltűnéséhez, miszerint e szentségben Krisztus valóságosan van jelen. Az eretnek Berengar, aki már a 11. században hasonlót állított, nem tudta állításait megvédeni, sőt, később visszavonta tévtanait.

A hit titka

Jézus Krisztus valóságos jelenléte a szent Eucharisztiában nyilvánvalóan hitünk titka. „Mysterium fidei” imádkozza a pap a kehely felett az átváltoztatáskor. A mi érzékeink semmit nem tudnak ebből a titokzatos jelenlétből észrevenni, mivel a kenyér és a bor összes tulajdonsága megmarad. Mikroszkopikus vizsgálatok sem tudnának semmilyen rendkívülit az átváltoztatott színeken felfedezni, mivel a kenyér és a bor tulajdonságai mikroszkopikus méretben is változatlanok maradnak. Mégis, mindezek ellenére az átváltoztatás után már nem kenyér és bor van az oltáron, hanem Krisztus teste és vére. Téves lenne azt állítani – ahogy ezt Luther tette –, hogy Krisztus csak a kenyérben van jelen. Az átváltozás az egész kenyér valóságos átváltozása Krisztus testévé. Krisztus teste ugyanis csodálatos módon a kenyér tulajdonságait veszi fel, azaz az átváltoztatott színek úgy viselkednek, mintha még mindig kenyér illetve bor lennének. Krisztus szavait kell hinnünk, ahogy ezt Aquinói Szent Tamás oly csodálatosan megfogalmazta: „Szemek, száj és kezek csalnak benned, de az üzenet szavai kinyilatkoztatnak téged nekem. Csak azt hiszem, amit Isten Fia jelentett ki, mert ő maga az igazság, semmi nem lehet nála igazabb.” Mindazonáltal Isten néhány csodát is tett, hogy velük gyenge hitünket támogassa. Az eucharisztikus csodák legismertebbje Lancianoban történt, ahol a 8. században a konszekrált ostya emberi hússá és a konszekrált bor emberi vérré változott át. Ezek a csodálatos színek a mai napig megvannak, és egy 1970-ben lefolytatott tudományos vizsgálat is bebizonyította a csoda valódiságát. Németországban Walldürn-ben történt Oltáriszentség csoda: itt egy pap az átváltoztatás után ügyetlenségből felborította a kelyhet, és a kiömlött vér a korporálén egy világosan kivehető keresztre feszített Krisztust és 11 töviskoronás Krisztus-fejet ábrázolt. De utalni lehet sok szentre is, akik éveken keresztül csak a szentáldozásból táplálkoztak, mint például Szent Klaus testvér, Sziénai Szent Katalin, Lima-i Szent Rosa, Katharina Emmerich és a 1960-as évek elején meghalt Konnersreuth-i Neumann Therese. Neumann Therese hosszú ideig állt orvosi megfigyelés alatt, így bárminemű csalás lehetősége ki van zárva. Mégis, e csodák ellenére inkább Szent IX. Lajos , francia király szavait szívleljük meg, aki azt mondta: „Ha Krisztus az átváltoztatásnál csodát tenne, és Krisztus teste szemmel láthatóvá válna, én csukva tartanám szememet, hogy a hit érdemét ne veszítsem el.”

A jelenlét módja

Krisztus e szentségben való jelenlétének módja is titokzatos. Mind külön a kenyér, mind külön a bor színe alatt az egész Krisztus van jelen testével és vérével. Az átváltoztatás szavainak erejével ugyan csak vagy a test vagy a vér jelenik meg, de mivel Krisztus a mennyben van és többé nem halhat meg, mindkét esetben az egész Krisztus lesz jelen. Ha az apostolok Krisztus halála idején ünnepelték volna a szentmisét, a kenyér csak Krisztus testévé és a bor csak Krisztus vérévé változott volna át, hiszen akkor Krisztus teste és vére valóban el volt választva egymástól. Akkor is, ha az ostyák eltörnek, minden kis részecskében az egész Krisztus lesz megint jelen. Ezért nem játszik semmilyen szerepet a szentáldozásnál, hogy valaki egy egész vagy csak egy fél, egy nagy vagy egy kis ostyát kap. Mivel Krisztus az ostyában testével és vérével is jelen van, az sem szükséges, hogy a kehelyből mindannyian áldozzanak. Ezért az is issza Krisztus vérét, aki csak a kenyér színét kapja! Egyébként tisztán praktikus okok voltak azok, melyek az Egyházat arra késztették, hogy eltörölje a laikusok kelyhét: az értékes vér kiosztásánál könnyen melléömölhet pár csepp, nagy számú hívő esetén nagyon sokáig tartana az áldoztatás, és nagyon sok borra lenne szűkség, sok hívő számára kellemetlen lenne ugyanabból a kehelyből inni. Dogmatikus oldalról nézve tehát semmi nem mond ellene, hogy a laikusoknak is kiosszák a konszekrált bort. Mégis helyteleníteni kell, ha ezt manapság egyre gyakrabban alkalmazzák, mivel itt megint csak valami újról, különlegesről és látványosságról van szó. Ilyen fontoskodásokkal azonban aligha lehet a szent Eucharisztia tiszteletét növelni. Krisztus jelenléte addig tart, amíg a kenyér és bor alakja megmarad. A szentáldozás után tehát Krisztus addig marad nálunk, amíg a kenyér alakja fel nem oldódott. Ugyanígy megszűnne a reálprezencia, ha az ostyák a tabernákulumban megromlanának.

Kenyér és bor

A szentség anyaga a búzakenyér, mivel Krisztus az utolsó vacsorán is ezt használta. Más lisztből készült kenyér, mint például árpa- vagy feketekenyér nem érvényes anyag e szentséghez. A kenyeret is csak vízzel és nem tejjel vagy valamilyen más anyaggal szabad megsütni. A latin rítusban csak kovásztalan kenyeret szabad használni, mivel a pászka lakomára is ez volt előírva és ezért Krisztus is ilyet használt e szentség alapításánál. A kovásztalan kenyér Krisztus testének tisztaságát és szeplőtelenségét szimbolizálja. Mindazonáltal a kovásztalan kenyér használata nem érvényességi feltétel, hiszen a keletiek már az első időktől fogva kovászos kenyeret használnak az Eucharisztiánál, hogy ezzel is elkülönüljenek a zsidóktól. A bornak tiszta szőlőbornak kell lennie. Ahogy a bort a szőlőből kisajtolják, amiért a bort a „szőlő vérének” is hívják, úgy préselődött ki Krisztus vére is szenvedése alatt testéből. Más gyümölcsök leve vagy mesterséges bor nem érvényes anyag az Eucharisztiához. A borhoz pár csepp vizet is hozzákevernek. Ez ugyan nem elengedhetetlen feltétele a szentség érvényességének, de mély értelmet hordozó cselekedet: Először is, valószínűleg Krisztus is így cselekedett, mivel az ókorban a bort mindig vízzel vegyítve itták, és ez a vegyítés a pászka lakománál kifejezetten elő is volt írva. Másodszor a vizet azért is vegyítik a borhoz, mert ezzel akarják kifejezni, hogy Krisztus oldalából vér és víz folyt ki. De legfőképpen azért használnak vizet, mert a víz a hivőket szimbolizálja, és a bornak vízzel való vegyítése a híveknek Krisztussal történő egyesülését jelenti. Ahogy a vízcsepp a borban feloldódik, úgy kell a híveknek is Krisztussal összeolvadniuk és a kegyelem által az Ő isteni életében részt venniük. Ez abban az imádságban is nagyon szépen kifejezésre jut, amelyet a pap ennél a szertartásnál mond: „Isten, ki az emberi természet méltóságát csodálatos módon alkottad és még csodálatosabb módon megújítottad: add, hogy e víz és bor misztériuma által annak istenségében részesülhessünk, aki emberségünknek részesévé lenni méltóztatott.” A kenyér és a bor a hívek egymás közötti közösségének is szép jele, hiszen ahogy sok búzaszemből egy kenyér és sok szőlőszemből egy bor lesz, úgy kellene a híveknek is a szentáldozás által Krisztus (misztikus) testévé összeforrniuk. Végezetül a kenyér és bor Krisztusnak halálakor bekövetkezett testté és vérré való szétválását is jelképezi, és ezért áldozatának szentségi jelei, amelyről azonban már egy másik cikk fog beszélni.

Az átváltoztatás szavai

A szentség formája lényegében a következő szavakból áll: „Ez az én testem”, és „Ez az én vérem”, illetve „Ez az én véremnek kelyhe”. A többi szó, amelyet a pap az átváltoztatásnál mond, valószínűleg nem szükségesek az érvényességhez, azonban hozzátartoznak az átváltoztatási forma teljességéhez. Az új misében ez különösen problematikus, hiszen a legtöbb nemzeti nyelvre ezeket a szavakat: „(az én vérem), mely érettetek és sokakért kiontatik” „érettetek és mindenkiért”-re fordították le. Itt egyértelműen hamis fordításról van szó, melynek alapja az „általános üdv-optimizmusban” gyökeredzik, azaz a pokolban való hit megszűntében, és abban az elvárásban, hogy minden ember megmenekül és senki sem kárhozik el. Az ugyan igaz, hogy Krisztus mindenkiért kiontotta a vérét, vagyis hogy elvileg mindenkinek megvan a lehetősége a megmenekülésre, de az átváltoztatás szavaiban Krisztus szenvedéseinek gyümölcséről, az Ő vérével megkötött új szövetségről van szó, és ehhez sajnos nem minden, hanem csak sok ember tartozik. Egyedül ez a változtatás (bár természetesen felháborító, hogy Krisztus szavait meghamisították) még nem befolyásolja mindenképpen az átváltoztatás érvényességét, mivel a sokakért vagy mindenkiért szavak valószínűleg már nem szükségesek az érvényességhez, és az új formát abban az értelemben is lehet használni, hogy elvileg senki sincs kizárva az üdvösségből. Mindazonáltal ebben az új fordításban a forma már kétértelmű lett, és ha a pap a „mindenkiért” szavakat tévesen vagyis a „mindenki meg van váltva” teória értelmében használja, már kétségessé válik az átváltoztatás érvényessége. Biztosan érvénytelen azonban az átváltoztatás, ha a pap már nem is akar átváltoztatni, vagyis, ha nem áldozatot, hanem csak egy, az utolsó vacsorára való ájtatossági megemlékezést akar ünnepelni.

A szentáldozás

Ebben a szentségben Krisztus eledelként adja magát nekünk. Az Eucharisztia ezért a szeretet szentsége. Krisztus nem csak valamit akart magából nekünk adni, hanem saját magát akarta nekünk ajándékozni. Ez a drága ajándék már az Ószövetségben előrajzolódott, mint például a paradicsom életfájában, melynek gyümölcsei halhatatlanságot adtak, a mannában, amely a zsidókat táplálta a sivatagban, s amelyről azt mondták, hogy az összes kellemes ízt magában foglalta, vagy a kenyérben, melyet az angyal Illésnek hozott, s mely neki az erőt adta, hogy 40 nap és 40 éjjel az Isten-hegyéhez, Horebhez menjen. A szentáldozás a legbensőségesebben köt össze bennünket Krisztussal, és ezzel újjászületésünket idézi elő benne, amit Szent Ágoston csodálatosan fejezett ki a következő szavakkal: „Én az erősek kenyere vagyok: gyarapodjál, élvezzél engem! De nem te fogsz engem átalakítani benned, mint testi étek, nem, te fogsz megváltozni bennem!” (Conf.VII,10) Ahogy a földi étek életben tart és növekedést ajándékoz nekünk, úgy tartja meg és gyarapítja a szentáldozás a kegyelemben való életet bennünk. Ő a természetes eszköz arra, hogy bennünket a kegyelmi életben megtartson, hiszen az Úr mondja: „Aki engem eszik, énáltalam él.” (Jn 6,58) A szentáldozás ugyanis megvéd bennünket a halálos vétkek elkövetésétől, azáltal, hogy erősen tart a kegyelmi életben, hogy így minden halálos bűnt könnyen el tudjunk kerülni. Ezért nagy könnyelműség, ha valaki csak ritkán járul szentáldozáshoz. Aki ok nélkül áldozik ritkán, üdvösségét teszi kockára. Ezért hozta az Egyház is azt a szigorú, megszegését súlyos bűnnel járó parancsot, hogy minden katolikusnak legalább egyszer egy évben – a húsvéti időben – szentáldozáshoz kell járulnia. Ez az abszolút minimum, hogy valaki még a megszentelő kegyelem állapotában maradhasson, de természetesen jobb gyakrabban áldozni. A szentáldozás azonban nemcsak a kegyelmi állapotot őrzi meg bennünk, hanem növeli is azt. Míg a földi étek csak életünk első 20 évében okoz fejlődést, addig a természetfölötti életben való gyarapodásunk lehetősége csak halálunkkal szűnik meg, hiszen minden jó szentáldozás a kegyelemnek és üdvösségnek egy magasabb fokát adományozza nekünk. A szentáldozás erősít bennünket gyengeségeink leküzdésében is. A lelki harc gyakran megerőltető és nagyon fárasztó. Aki például már régóta bűnre való kísértés ellen harcol, annak a Krisztussal való szentségi egyesülésből kell egészen tudatosan erőt merítenie ahhoz, hogy ezt a harcot megnyerhesse. A szentáldozás idővel egyre jobban meggyógyítja lelkünk sebeit. Aki gyakran és helyesen áldozik, egyre inkább észreveszi, hogy a haraghoz, türelmetlenséghez vagy zsugorisághoz való hajlama csökken. „Ennek a szent titoknak kettős hatása van bennünk: egyrészt csökkenti a kisebb bűnök iránti hajlamot, másrészt elveszi a nagyobb bűnökbe való beleegyezésünket. Aki közületek már nem érez magában oly gyakran és oly hevesen haragra, irigységre, érzéki élvezetekre vagy más vétekre való indíttatást, az az Úr testének és vérének adjon hálát, mert e szentség ereje hat benne.” (Szent Bernát, sermo in coena Dom.)

Előkészület és hálaadás

Megfelelő előkészület és jó hálaadás szükséges ahhoz, hogy a szentáldozásból bő hasznot húzhassunk. Sokaknál azért segít olyan keveset a gyakori szentáldozás, mert lagymatagon és közömbösen mennek az áldoztatórácshoz, és két perccel később már el is felejtik, kit fogadtak magukba. Gondoljunk arra, hogy a szentségek nem csodaszerek, hanem közreműködésünket követelik! Annak számára, aki tudatában van egy súlyos bűnnek, a gyónás elengedhetetlen eszköz az előkészületre, hiszen amint a földi étkek sem használnak már semmit egy halottnak, ugyanúgy nem használ a szentáldozás sem a lelki halottnak, sőt, inkább árt neki, hiszen egy méltatlan szentáldozással még egy további halálos bűnnel is terheli magát. Az Úr teste iránti tiszteletből az Egyház a szentáldozás előtt bizonyos testi józanságot ír elő. Bár ma hivatalosan már csak egy óra étlenséget követel az Egyház (ami csaknem a tiltás megszűntével egyenértékű), azért mindenkinek ajánlható, hogy a XII. Pius pápa alatt érvényes előírásokat betartsa, melyek szerint a szentáldozás előtti három órában szilárd ételt és alkoholtartalmú italt, és az utolsó órában folyadékot nem szabad magunkhoz venni. Tiszta víz és orvosság azonban nem töri meg ezt az eucharisztikus böjtölést. Végül legalább pár perces imával külön is fel kell ennek a legszentebb szentségnek a fogadására készülni. Természetesen még jobb, ha már a szentáldozás vételének napja előtti este vagy aznap reggel erre a drága ajándékra gondolunk és neki örülünk. A speciális előkészületet lehet könyvből való imával, de még jobban saját szavainkkal elvégezni. Ebben a bűneink feletti megbánás, a hit, a remény és a szeretet aktusát kell magunkban felkeltenünk. A szentáldozás után meg kell próbálni legalább 10-15 percig az Úrnál maradni, mivel bennünk való jelenléte körülbelül ennyi ideig tart. Nagyfokú tiszteletlenség lenne ilyenkor elszórakozni, és nem a világ Urának, aki nálunk van vendégségben, szentelni teljes figyelmünket. Köszönjük meg az Úrnak eljöttét, beszéljünk Vele és adjuk Neki elő kéréseinket. Biztosan soha máskor nincs olyan pillanat, amikor ennyire hajlik arra, hogy meghallgasson bennünket. A nap következő óráiban is meg kell próbálnunk újra és újra az Úr nálunk tett látogatására gondolni, és örülni annak, hogy Isten ilyen bizalmas kapcsolatban van velünk.

A SZENTMISEÁLDOZAT

A Szent Eucharisztia nemcsak azáltal emelkedik ki a többi szentség közül, hogy benne a mi Urunk Jézus Krisztus valóban jelen van, hanem azáltal is, hogy ünneplésekor egy áldozatot mutatunk be. A szentmise ugyanis Jézus Krisztus keresztáldozatának megújítása, ahogy ezt a tridenti zsinat a protestánsok ellenében dogmába fektette. Ahogy az előző részben már láttuk, Luther nem tagadta Krisztus valóságos jelenlétét ebben a szentségben, amit azonban tagadott és a legvadabb kifejezésekkel szidalmazott az az miseáldozatról szóló tan volt. A protestánsok számára a mise csupán ima- és tanító-istentisztelet, és az úrvacsora – ahogy ők ezt nevezik – csak az utolsó vacsoráról való megemlékezés. Ezért a protestáns irányzat jele a hivatalos egyházi körökben, ha az istentiszteleti rendben egyre ritkábban bukkan fel a szentmiseáldozat kifejezés és helyette majdnem mindig „eucharisztikus ünnepről” beszélnek. „Eucharisztikus-ünnep” a protestánsoknál is lehetséges, de „szentmiseáldozat” soha!

Mi az áldozat?

Mielőtt a szentmiseáldozatot közelebbről tárgyaljuk, tisztába kell jönnünk azzal, hogy valójában mi is az áldozat. Ennél a kérdésnél tekintetbe kell vennünk, hogy a Szentírás és az Egyház az áldozat fogalmát kétszeres értelemben használja. Nagy általánosságban minden jó tettet áldozatnak lehet nevezni Szent Ágoston szavai szerint: „Minden jó tett, mely arra irányul, hogy Istennel szent közösségbe kerüljünk, igaz áldozat.” Ezek alapján az imádságot, az alamizsnát, a felebaráti szeretet vagy az önmegtartóztatás, mint például a böjt megnyilvánulásait is áldozatnak lehet nevezni, és ebben az értelemben a protestánsok is áldozatnak nevezhetik a szentmisét. Ilyen áldozatot minden kereszténynek be kell mutatnia, így ebben az értelemben minden keresztény pap. Erre vonatkozik a hívek általános papsága, ahogy ezt Szent Péter magyarázza: „És ti is, mint élő kövek épüljetek fel rajta lelki házzá, szent papsággá, lelki áldozatok bemutatására, melyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” (1 Pét 2,5) Szűkebb és valójában vett értelemben az „áldozat” fogalmán kultikus áldozatot értünk. Ez egy kézzelfogható, anyagi áldozati adomány bemutatása Istennek az Ő legnagyobb méltóságának és a mi neki szóló abszolút alárendeltségünk elismerésének kifejezéseként, és ez az áldozat már megköveteli egy valóságos pap jelenlétét. Hogy mit is jelent az áldozat, ezt jól lehet tanulmányozni az Ószövetség áldozatain, melyeket Isten rendelt el, hogy az Újszövetség keresztáldozatát és szentmise-áldozatát velük előkészítse. Mert mit is jelentett az, mikor a régi Izraelből egy férfi nyájának legszebb állatát kiválasztotta, Jeruzsálembe a templomba vitte, hogy azt egy pap megölje és az oltáron elégesse? A férfi ezzel azt akarta kifejezni, hogy saját magát akarja Istennek felajánlani, hogy ő teljesen Istené és kész Isten szolgálatára. Az áldozat tehát egy szent jelzés. Mivel az ember nem ura saját életének és ezért nem ölheti meg magát, valami más értékeset választ tulajdonából és azt ajánlja fel Istennek, mintegy jelként, hogy valójában saját magát akarja Istennek bemutatni és saját lelkét szeretné Istennek feláldozni és Istennek szentelni. Az áldozati adomány csak saját lelkének helyetteseként szerepel. Ahogy ez az ég felé szálló füstben felszivódik, úgy akarja a lélek magát Istennek adni és Hozzá menni. Az elégetés tehát az az áldozati cselekmény, mely a belső odaadást hivatott kifejezni. Az áldozat az ember Istennek, Teremtőjének és végső céljának szóló radikális odaadását fejezi ki. Ezért szabad csak Istennek bemutatni és soha sem egy teremtménynek, mert ezzel a radikális hódolattal és alávetettséggel az ember egyedül csak Istennek tartozik. Ezért tehát, ha a misét a szentek tiszteletére tartjuk is, az áldozatot soha nem nekik mutatjuk be, hanem egyedül Istennek. Ebből a bevezetésből világosan láthatjuk, hogy az áldozatban a belső átadás a leglényegesebb. Az olyan áldozat, amelyből ez a belső odaadás hiányozna, egy farizeusi áldozat lenne, egy üres hüvely, végső soron egy hazugság, hiszen az áldozati cselekvés és az áldozó belső lelkülete ilyen esetben nem lenne összeegyeztethető. Ezért fejezi ki az Ószövetségben Isten néha nemtetszését a zsidók által bemutatott áldozattal kapcsolatban, ha ezek azt belső áldozati lelkület nélkül mutatták be.

Az áldozás célja

Minden áldozatnak négy célja van. Az első és leglényegesebb a dicsőítés és imádat, ezekről már beszéltünk. Miközben ugyanis az ember magát Istennek az Ő legfenségesebb uralmának elismeréseként átadja, a legnagyobb hódolatot és a legnagyobb imádatot adja, amelyre az ember képes. De mivel az ember bűnös, az áldozatnak mindig van egy engesztelő jellege a bűnök miatt. Ez az engesztelő jelleg az Ószövetségben a véres áldozatoknál jut a legvilágosabban kifejezésre, mivel az állat megölésének azt kell ábrázolnia, hogy az ember bűnei miatt megérdemelte a halált. Az állat itt is csak helyettesítőként kapja a büntetést, melyet valójában az emberre kellett volna kiszabni. Végezetül az áldozatnak még az is célja, hogy az ember Istennek a kapott jótettekért köszönetet mondjon és további jótéteményekért könyörögjön.

A keresztáldozat

Amit az áldozatról általában elmondtunk, az Jézus Krisztus keresztáldozatában, mely minden ószövetségi áldozat beteljesülése volt, a legnagyobb mértékben megvalósul. Jézus Krisztus ugyanis szenvedésével és halálával a bűnök büntetését mindannyiunk helyettesítőjeként szenvedte el. Az Atya iránti legtökéletesebb odaadással ajánlotta fel magát a kereszten, hogy Őt az emberek bűnei miatt kiengesztelje. Mivel mi magunk nem voltunk, vagyunk képesek helyrehozni, amit bűneinkkel tönkreteszünk, azért Isten Fia maga lett emberré, hogy a kereszten egy végtelen értékű áldozatot bemutasson. Ebben az áldozatban az áldozat mind a négy célját megtaláljuk: Azáltal, hogy Jézus tökéletesen átadta magát az Atyának ez az áldozat a végtelen hódolat és a végtelen imádat aktusa lett. Ugyanakkor egy túláradóan gazdag engesztelés volt minden idők minden emberének bűnére. És Krisztus valóban méltó módon mondott ezzel az áldozattal köszönetet az Atyának minden jótettért, melyet Ő az emberi nemnek nyújtott, és ugyanakkor megszerzett minden kegyelmet, melyre az embernek valaha is szüksége lesz, hogy célját elérhesse. Krisztus áldozatára támaszkodva minden kegyelmet megkaphatunk az Atyától, amire csak szükségünk van. Észre kell azonban vennünk, hogy a keresztáldozatnál is Krisztus belső átadása volt a döntő és nem Krisztus megölése, különben azt kellene mondanunk, hogy a római katonák áldozták fel Krisztust. Krisztus kivégzése, mint olyan, bűntett volt, és az áldozatnak csak a külső keretét adta, miközben a keresztáldozat lényegét abban a szeretetben és odaadásban kell látnunk, mellyel Krisztus magát az Atyának felajánlotta. Mindazonáltal ez a belső odaadás Krisztus szenvedésében vált láthatóvá, miáltal szenvedésére mint szükséges áldozati cselekményre kell tekintenünk.

A szentmiseáldozat

A keresztáldozat az Újszövetség áldozata, mivel megváltásunk ezzel az áldozattal lett a gazdagabbnál is gazdagabb módon végrehajtva. A szentmise-áldozat pedig nem más, mint ennek a keresztáldozatnak megjelenítése vagyis vértelen megújítása. Már az Ószövetségben megvannak ennek az áldozatnak a hírnökei és előkészületei, például Melkizedek áldozatában, aki kenyeret és bort – a szentmiseáldozat külső színeit – mutatta be áldozatként. Krisztust ezért nevezik Melkizedek rendje szerinti papnak és nem Áron rendje szerintinek, hiszen a mózesi szövetség áldozatának Krisztussal meg kellett szűnnie. Mindenekelőtt azonban Malakiás próféta jövendölte meg a szentmiseáldozatot, mikor ezt írta: „De napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a népek között. Jóillatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevemnek.” (Mal 1,11) Az idézet előtti versekben a próféta Istennek a zsidók áldozata felett érzett nem-tetszéséről beszélt, mikor a zsidók hiányzó áldozati lelkülete azáltal jutott kifejezésre, hogy beteg és béna állatokat áldoztak fel neki. Most azonban arról van szó, hogy a jövőben csak egyfajta áldozat létezik majd, melyet az egész földön, napkeltétől napnyugtáig ünnepelni fognak. Ez az áldozat tiszta áldozat lesz, melyet szemben a többi áldozattal, az emberek bűnei nem tudnak beszennyezni. Sőt, ezen a helyen azt a héber szót, hogy áldozat az „ételáldozat” szóval lehetett fordítani, mely annyiban mutat a szentmiseáldozatra, amennyiben ezt valóban egy ételáldozat külső formájában ünnepeljük. Ez a rész semmiképpen nem utalhat a keresztáldozatra vagy egy megreformált zsidó áldozati kultuszra, hiszen a keresztáldozat csak egyszer történt meg, és a zsidók áldozatát csak egyetlen helyen, a jeruzsálemi templomban szabadott érvényesen bemutatni, nem pedig a világ összes táján. Ezért a prófétának eme szavait már az egyházatyák is a szentmiseáldozatra vonatkoztatták.

A keresztáldozat és a szentmise-áldozat viszonya

Próbáljuk most meg a szentmiseáldozat és a keresztáldozat pontosabb viszonyát megvilágítani. A Trienti Zsinat tanítása szerint a keresztáldozat és a szentmiseáldozat között az áldozati adományt és az áldozó-papot illetően azonosság, de az áldozat bemutatását tekintve különbözőség áll fenn. Az áldozati adomány: Jézus Krisztus, ugyanaz a kereszt- és a szentmise-áldozatnál is. A misében ugyanis nem kenyeret és bort áldoznak, hiszen ezek az átváltoztatás után megszűnnek létezni, hanem Jézus Krisztus az egyetlen áldozati adomány úgy a misében, mint a kereszten. Azonkívül az áldozó-pap is ugyanaz, hiszen a mise áldozó-főpapja is Krisztus. Csak az a különbség áll itt fenn, hogy Krisztus a kereszten egyedül áldozta fel magát, míg a misében egy emberi pap közreműködésével teszi ugyanezt. De ez a pap „in persona Christi” – Krisztus személyében cselekszik, azaz ő nem más, mint csak egy eszköz az örök áldozó-főpap kezében. Ez a tény, hogy a mise áldozó-főpapja maga Jézus Krisztus, néhány szentnek azáltal vált világossá, hogy vízióikban az átváltozásnál a pap helyén az oltárnál hirtelen magát Krisztust látták állni. Ezekből a pontokból ismerhetjük fel a szentmise-áldozat abszolút hibátlanságát és szentségét: az áldozati adomány Isten legeslegtisztább báránya, melyre a bűnnek még az árnyéka sem esett, és a mise valóságos papja nem más, mint a szentek legszentebbike. Lehet az emberi pap szétszórt és bűnös, az áldozó-főpap mindig fenséges áhítattal és odaadással van eltelve. Az áldozás módja azonban különbözik. A kereszten Krisztus kimondhatatlan fájdalmak közepette egész vérét kiontotta érettünk és így halt meg. Most már azonban nem tud szenvedni, mert már megdicsőült. Most már nem is halhat meg, hiszen már feltámadott és „nem hal meg többé”. Ezért a misében Krisztus vértelen módon áldozza fel magát. A mise tehát a keresztáldozat vértelen megújítása. Az atyák Krisztus misztikus megöléséről beszéltek. Ezért mondja Nazianzi Szent Gergely a papoknak: „Ezért ne szűnj meg, te ájtatos ember, érettem imádkozni és könyörögni, mikor szavaiddal lehozod az Igét, mikor vértelen vágással belevágsz az Úr testébe és vérébe, kardodként szavakat használva.” Mert mi is történik valójában a szentmisében? Az oltáron ott fekszik a kenyér és a bor. Ezek felett mondja a pap: „Ez az én vérem kelyhe”, és e szavakra már nem bor az, ami a kehelyben van, hanem Jézus Krisztus vére. Test és vér egymástól elkülönülve vannak jelen az oltáron, ugyanúgy, ahogy a kereszten is elkülönítették őket egymástól. A papnak a szava volt az a kard, mely az Úr vérét a testétől elválasztotta. Krisztus testének és vérének ezen elválása kétségtelenül nem valóságos, de mindenképpen szakramentális elválás, hiszen az ostya csak Krisztus testének és a kehelyben levő bor csak a kiöntött vérnek szakramentális jele. Egyedül csak azért, mert Krisztus nem tud még egyszer meghalni, van mindkét szín alatt az egész Krisztus jelen. De a szakramentális elválás elegendő volt ahhoz, hogy Krisztus belső odaadása kifejezésre jusson. A szentmise tehát egy szakramentális, egy misztikus áldozat. Az átváltoztatás után így fekszik Krisztus a halál külső állapotában és önmagát feláldozni készen az oltáron. Ezalatt ugyanaz az áldozati lelkület önti el, ami a kereszten áthatotta, hiszen ez a lelkület mennybemenetelével nem szűnt meg, hanem most is tart. Krisztust még most is áthatja az Atyának szóló tökéletes odaadás és annak az égő vágynak az érzete, hogy magát a lelkek üdvösségéért feláldozza. Ez a szentmise csodája! Krisztus a szentmisén mint leölt bárány van jelen, forró szeretettel és azzal a kívánsággal eltelve irányunkban, hogy minket mindazon kegyelemmel megajándékozzon, melyet számunkra a kereszten megszolgált.

A szentmiseáldozat valóban a keresztáldozat kisebbítése?

Mivel a szentmiseáldozat tökéletesen a keresztáldozat függvénye, semmit nem vehet el ennek fontosságából. A protestánsok azt állítják, hogy a szentmiseáldozat a keresztáldozat lebecsmérlése, mivel szerintük általa úgy tesznek, mintha a keresztáldozat nem lett volna elegendő, hanem még további és mindig újabb áldozatra lenne szükség. Ez azonban teljesen kiforgatott felfogása a szentmiséről szóló katolikus tanításnak. A keresztáldozat valóban elegendő volt az egész világ megváltására, ahogy Szent Pál mondja: „Tulajdon vérével lépett be egyszer s mindenkorra a Szentek Szentjébe, s örök megváltást szerzett.” (Zsid 9,12) A keresztáldozat gyümölcsei azonban hozzánk csak a szentmiseáldozaton keresztül jutnak el. A szentmiseáldozat feladata nem abban áll, hogy új kegyelmeket szerezzen, hanem hogy hozzánk a Krisztus által a kereszten megszolgált kegyelmek eljussanak. Tehát a mise teljes erejét a keresztáldozatból meríti és így nem független tőle. De a mise nélkül a kereszt kegyelmei nem juthatnának el hozzánk. Isten akarata szerint a megváltó kegyelmek kiosztása a szentségekhez, mégpedig közülük is elsősorban a szentmiséhez kötődik. Ezért ahol a szentmise ünneplése megszűnik, ott az emberek a pogányságba süllyednek vissza, ahogy ezt manapság láthatjuk. Az emberek egyre jobban a tudatlanság és bűn ama állapotába kerülnek, amelyben Krisztus eljövetele előtt voltak. Erre az emberekre a megváltás semmilyen hatással sincs, hiszen elfordultak tőle. Ahol azonban a szentmisét továbbra is megünneplik, ott Isten továbbra is megajándékozza az embereket kegyelmével. Ahol az Atya a Fiú áldozatát megjeleníteni látja, ahol a végtelen dicséretnek és köszönetnek, az engesztelésnek és kérésnek ez az áldozata a mennybe száll, ott Ő is megadja áldását. Ha még léteznek korunkban katolikus családok, papi és szerzetesi hivatások, ha még vannak ma is emberek, akik konzekvensen szent életre törekednek, akkor ez mindenekelőtt a szentmise ünnepének gyümölcse, és nem szabad kételkednünk benne, hogy a jövőben ezek a gyümölcsök még világosabban napvilágra kerülnek. Mélyedjünk el minél mélyebbre a szentmise titkaiba, hogy az a mi életünkben is kifejthesse teljes hatását. Engedjük meg, hogy Üdvözítőnk szeretete megajándékozhasson bennünket, hogy magunk is tűzzé váljunk, mely aztán másokat is megvilágosít és megmelegít. De mindenekelőtt soha ne felejtsük el, hogy a szentmisével mekkora kincset birtoklunk. Még akkor is, ha manapság nem olyan könnyű nekünk, mint az akár 50 évvel ezelőtt élt embereknek, ha hosszú utazásokat is kell megtennünk és szép templomok sem állnak rendelkezésünkre, mégis megéri, hogy mindezeket a terheket magunkra vállaljuk!

V. rész
A GYÓNÁS

Gyónás

A bűnbánat szentsége egy olyan szentség, ami a zsinat utáni egyházi életben egyre jobban és jobban háttérbe szorul. A gyónást tehernek tekintik, olyasvalaminek, ami az emberek életét megnehezíti, holott ennek pont az ellenkezője igaz. Krisztus ezt a szentséget feltámadásának napján alapította. Szent Jánosnál olvashatjuk: „Estefelé, még a hét első napján, együtt voltak a tanítványok, zárt ajtók mögött, mert féltek a zsidóktól. Akkor eljött Jézus, közéjük lépett és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! E szavak után rájuk lehelt és folytatta: Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,19-23) A bűnbánat szentsége tehát az Üdvözítő húsvéti ajándéka, ami belső békénket hívatott visszaadni, hiszen egyedül a bűn az, ami az igazi békét elrabolhatja. Az az ember, akit vétek terhel, Istennel és saját magával kerül ellentétbe. Belsőleg meghasonlottá válik, mert letért az örök céljához vezető útról. Lelkiismeretfurdalás gyötri, olyannyira, hogy nem tud többé szívből örülni semminek. Azok az élvezetek, melyekhez vétke által jutott, nem képesek belső békéjét visszaadni, melyet elveszített. Sok lelki betegség gyökere ilyen titkos vétek, mely éveken át kínozza a lelket, míg lassan megtöri. Ezek az emberek, akik papnak nem akarnak gyónni, gyakran valamilyen pszichiáternek vallják be vétkeiket, hiszen az ember természete olyan, hogy el kell mondania, ami a szívét kínozza. Aki gondjait és problémáit soha nem mondja el, hanem csak magában hordozza, könnyen megkeseredik és szerencsétlen lesz. És ezért tolonganak az emberek – ahogy régen a gyóntatószéknél – ma a pszichiáterek előtt. Ezek néha nyíltan be is vallják, hogy a gyóntatók helyére kerültek, mert naponta rengetegen jönnek hozzájuk, akik csak a lelkiismeretükön akarnak náluk könnyíteni. Mindazonáltal van egy alapvető különbség gyóntató és pszichiáter között. Csak a pap mondhatja ki ezeket a felszabadító szavakat: „Ego te absolvo – Föloldozlak téged bűneidből”. A pszichiáter vigasztalhat egy kicsit, vagy segíthet egy lelki görcsöt feloldani; igen, lelki betegségeknél nagy segítség lehet, de bűnöket megbocsátani, arra nem képes! Csak egy pap tud egy embert, akit súlyos bűn terhel, e vétek súlyától megszabadítani. Milyen csodálatos is ez: bármely súlyos vétket, undorító bűnt követ is el valaki, ami miatt megérdemelné, hogy örökre a pokol legmélyebb fenekén sínylődjön, csak meg kell ezeket egy papnak mint Krisztus helyettesének alázattal vallania, és akkor egy pillanat leforgása alatt megszabadul mindentől. A bűnös azzal a boldogító érzéssel távozhat, hogy most már megint minden rendben van. Ilyen egyszerűvé tette ezt számunkra Isten, és valóban a gonosz egyik legnagyobb titka, hogy a Sátánnak sikerült az embereket a gyónástól elidegeníteni. A következőkben a bűnbánat szentségét azon öt feltétel alapján vizsgáljuk meg közelebbről, melyek egy jó és érvényes gyónás létrejöttéhez elengedhetetlenül szükségesek. Ezek a lelkiismeretvizsgálat, a bánat, az erős fogadás, a bűnök őszinte megvallása, és az elégtétel, azaz a kiszabott büntetés végrehajtása.

A lelkiismeret-vizsgálat

Ahhoz, hogy az ember felismerje valódi állapotát Isten előtt, előbb alaposan meg kell vizsgálnia önmagát, hiszen javulás csak önismerettel kezdődhet. Ezt a lelkiismeret vizsgálatot legkönnyebben a Tízparancsolat vagy egy lelki-tükör segítségével lehet elvégezni. Mindenekelőtt a súlyos bűnöket kell felismerni, mert ezeket soha nem szabad a gyónásból kihagyni. Egy bűn akkor súlyos, ha az elkövető tudatában volt bűnösségének, ha valami fontos dologgal kapcsolatban és szabad akarattal követte el vétkét. Mivel súlyos bűn csak fontos dolgokkal kapcsolatban merülhet fel, nem számít ennek például pár forint értékű lopás, zavarból kiejtett hazugság, amivel valaki egy kínos helyzetből akar kikerülni vagy egy kisebbfajta veszekedés. Azt is tudni kell, hogy Isten akaratával ellenkezik, aki bűnt követ el. Aki önhibáján kívül nem tudja, hogy egy tett bűnös, az e tett elkövetésével nem vétkezik, ha jó lelkiismerettel cselekedett. Akkor sem követ el az ember súlyos bűnt, ha akarata, például félelem vagy zavarodottság miatt annyira letompul, hogy nem szabadon cselekszik, ahogy ez bizonyos esetekben egyes öngyilkosoknál előfordul. Gyakran előforduló súlyos vétek például az önhibából elmulasztott vasárnapi mise, mások súlyos megrágalmazása, szándékos szemérmetlen gondolat, szó vagy tett és nagyobb értékű dolog eltulajdonítása. Aki nem biztos abban, hogy egy bűn súlyos-e vagy bocsánatos, nyugodtan megkérdezheti erről a gyóntatóatyát. Súlyos bűnök esetében meg kell vizsgálni az elkövetések számát, mert ezt gyónáskor meg kell mondani. Ugyancsak meg kell vizsgálni az esetleges súlyosbító körülményeket is, ugyanis egy szegény meglopása nagyobb bűn, mint egy tehetősé, a házasságtörés súlyosabb bűn, mint a nőtlenek paráznasága stb. Bár nagyon fontos, hogy a lelkiismeretvizsgálat pontos és alapos legyen, még sincs helye a túlzott aggályoskodásnak, mert habár egy szándékosan kihagyott súlyos bűn érvényteleníti a gyónást, annak gyónása, aki gondos lelkiismeretvizsgálat ellenére felejt ki egy súlyos bűnt, mégis érvényes. Ilyenkor az elfelejtett bűnt, ha újra eszébe jut, a következő gyónáskor meg kell vallani. Hasznos gyakorlat a jó gyónáshoz, ha valaki minden este lelkiismeretvizsgálatot tart az elmúlt napról. Aki ezt rendszeresen megteszi, annak nem lesz gondja gyónás előtt bűnei felismerésével.

A bánat

A bűnbánat szentségének második lényeges feltétele a bánat. Bánat, megbánás nélkül senki nem nyerheti el bűnei bocsánatát. Magának Istennek sem lehetséges, hogy olyan valakinek eltörölje vétkeit, aki nem bánja meg azokat, hiszen az ilyen bűnös ragaszkodik vétkeihez és velük Istentől való elfordulásához. A bánatnak természetfölöttinek kell lennie, azaz bűneinket Isten szeretetéből kell megbánnunk. A tisztán természetes megbánás, amit például az alkoholista, mert tönkretette egészségét, vagy az a bűnöző érez, akit rajtakaptak, nem elegendő. Ezek csak saját maguk miatt bánják, amit tettek, és azonnal készek lennének újra elkövetni vétkeiket, ha e tettek következményeitől valahogyan megszabadulhatnának. Az igazi bánat a bűnök megvetéséből és a tőlük való határozott elfordulásból áll. A megbánás az elkövetett bűnök felett érzett fájdalom. Bár az nem feltétlenül szükséges, hogy ez a fájdalom valóban érezhető legyen – elégséges az akarat elfordulása a bűntől –, mindazonáltal törekednünk kell arra, hogy bűneink miatt mély fájdalmat érezzünk, és ezért kérjük Istent, hogy ezt az érzést megadja nekünk, mivel ezzel könnyebbé válik számunkra, hogy a bűnt a jövőben elkerüljük. Valóságos fájdalmat érzett például Mária Magdaléna és Szent Péter. Mária Magdaléna könnyeivel mosta meg az Üdvözítő lábát és utána hajával szárította meg, míg Szent Péterről azt olvassuk, hogy a kakas megszólalásakor annyira megbánta, hogy letagadta Jézust, hogy keserű sírásra fakadt. Ezért ők később inkább minden rosszat elviseltek, semhogy még egyszer vétkezzenek. A bánatnál különbséget teszünk a kevésbé tökéletes és a tökéletes bánat között. A kevésbé tökéletes bánat kiváltója a bűneink miatt megérdemelt büntetéstől való félelem. Ezt akkor érezzük, ha szemünk előtt tartjuk, hogy Isten bűneinkért megérdemelten a pokolba vagy hosszú időre a tisztítótűzbe küldene bennünket, ha nem kérnénk bocsánatát. Ilyen bánatot éreztek Ninive lakói, akik Jónás próféta fenyegetéseire, miszerint Isten 40 nap múlva elpusztítja városukat, zsákban és hamuban vezekeltek bűneikért. Ez a kevésbé tökéletes bánat is természetfölötti bánat már, és ezért elegendő a gyónáshoz. Ezzel szemben a tökéletes bánat kiváltó oka Isten szeretete. A bűnös nem csak a büntetéstől való félelméből bánja meg vétkeit, hanem mindenekelőtt azért, mert velük Istent bántotta meg. Ehhez a bánathoz úgy juthatunk, ha Isten jótetteit szemléljük. Isten velünk szemben mindig úgy viselkedik, mint jóságos atya, aki mind földi, mind természetfeletti dolgokban kimondhatatlan sokat ajándékozott nekünk. Mi mégis úgy teszünk, mintha mindez semmit sem számítana és visszautasítjuk szeretetét. Krisztus szenvedésének szemlélete is kiválóan alkalmas arra, hogy bennünk a szeretetből fakadó bánatot felindítsa, mert valóban kőből van annak a szíve, akit közömbösen hagy mindaz a kín, amit Üdvözítőnk bűneink miatt elszenvedett. A tökéletes bánatnak az az előnye a kevésbé tökéletessel szemben, hogy a bűnösnek azonnal visszaszerzi a kegyelmi állapotot, tehát még gyónása előtt, mivel a lélekben a súlyos bűnben való állapot összeegyeztethetetlen Isten szeretetével. Természetesen a következő gyónáskor ez esetben is meg kell gyónni ezen bűnöket. Különösen a szentáldozáshoz nem elegendő, ha valaki csak megbánja súlyos bűneit, mégha Isten szeretetéből is, hanem, aki tudatában van ilyen bűnének, annak azokat meg kell gyónnia, mielőtt szentáldozáshoz járul. A tökéletes bánat egyébként is magában foglalja a vágyat a gyónásra, hiszen aki szereti Istent, az mindent meg akar tenni, amit Isten a bűnök bocsánatára elrendelt. De azért újra és újra törekednünk kell, hogy felébresszük magunkban a tökéletes bánatot, különösen, ha súlyos bűnt követtünk el, hogy minél előbb újra Isten gyermekeinek állapotába kerülhessünk, és halálveszélyben, ha már nincs lehetőség gyónásra.

Az erős fogadás

Az igazi bánat mindig együtt jár az erős fogadással, hiszen senki nem bánhatja meg őszintén bűneit, ha közben azt tervezi, hogy továbbra is, ahogy eddig tette, bűnözni fog. Tudjuk ugyan, hogy gyengék vagyunk és ezért minden valószínűség szerint gyónásunk után újra vétkezni fogunk, de legalább őszintén igyekeznünk kell, hogy jobbak legyünk. Ezért nem lehet erős fogadása annak, aki nem akarja tudatosan elkerülni azt a lehetőséget, ami súlyos bűnhöz vezetheti. Ez a helyzet például annak az orvosnak az esetében, aki olyan klinikán dolgozik, ahol abortuszokat hajtanak végre, vagy aki olyan hivatást űz, ahol szükségszerűen súlyos bűnöknek van kitéve. Az ilyeneket, ha foglalkozásukat nem hajlandók azonnal feladni, a pap nem oldozhatja fel. Ugyanez vonatkozik azokra a párokra is, akik anélkül, hogy érvényesen összeházasodnának, házassághoz hasonló kapcsolatban élnek. Egyetlen pap sem oldozhatja fel őket, ha nem hajlandók külön költözni. Még ha a pap meg is adná a feloldozást, ez érvénytelen lenne, mivel senki nem kaphatja meg bűnei bocsánatát, aki nem akar bűnös életével szakítani. Mivel az erős fogadás nélkülözhetetlen az érvényes gyónáshoz, ajánlatos minden gyónáskor valami konkrét dolgot megfogadni; például a leggyakoribb bűnei elleni határozott küzdelmet.

A bűnök megvallása

Ezen alapos előkészület után a gyóntatószékben a gyónónak nyíltan be kell vádolnia magát bűnei elkövetésével. Eközben nem szabad se szépítenie, se hamis alázatból megnagyobbítania őket, hanem a gyónónak úgy kell a gyóntatóatyával lelki állapotát közölnie, ahogy azt lelkiismerete vizsgálata során önmaga felismerte. Súlyos bűnök esetén az elkövetések számát is meg kell adni és az esetleges súlyosbító körülményeket is. A bocsánatos bűnöket ugyan nem kell, de nagyon tanácsos mind bevallani. Soha ne gondoljuk, hogy a bocsánatos bűnök csekélységek csupán, hiszen ezek is sértik Istent és megzavarják a barátságunkat vele, ami nagy bajt jelent számunkra. Bár a gyóntatószékben halkan, mégis olyan érthetően kell beszélni, hogy a pap mindent megérthessen. Aki szándékosan beszél olyan érthetetlenül, hogy a pap ne érthesse meg, ugyanúgy vétkezik, mint aki elhallgat egy súlyos bűnt. A szégyenkezésnek itt semmi helye sincs. Aki bűnt követett el, annak ahhoz is kell legyen bátorsága, hogy ezt bevallja; minden egyéb magatartás csak gyávaság és hiúság. Egy súlyos bűnt elhallgatni egyúttal a legnagyobb butaságot is jelenti, amit csak el lehet követni, hiszen ebben az esetben a gyónás érvénytelen volt, és még egy újabb súlyos bűn is terheli a vétkes lelkiismeretét. Ebben az esetben valóban jobb lett volna, ha a bűnös nem is gyónt volna. Gondoljunk arra, hogy a gyóntatóatya a legszigorúbb titoktartásra van kötelezve. Semmilyen körülmények között sem beszélhet egy olyan bűnről, amelyről csak a gyóntatószékben szerzett tudomást. A gyónási titok valóban a legszigorúbb titok, ami a világon létezik, és a pap inkább választaná a halált vagy a börtönt, minthogy egy ilyen titkot eláruljon, mint ahogy ezt például Nepomuki Szent János és más szent papok valóban meg is tették. Az a pap, aki a gyónási titok ellen vét, nem csak nagyon súlyos bűnt követ el, hanem automatikusan ki is közösíti magát, amely büntetés alól csak a pápa oldozhatja fel. Arra sem szabad senkinek gondolnia, hogy a gyóntatóatya megveti bűneiért. A pap ismeri az emberi természet gyengeségeit – mind saját magáról, mind a többi gyónóéról –, és éppen azt, aki valami különösen kellemetlen bűnt gyón meg, nagyra kell értékelni, hogy volt elég alázata ennek bevallásához. Ha egyáltalán valaki megvetésre méltó, akkor csakis az, aki gyáva ahhoz, hogy bűneit becsületesen és nyíltan bevallja. Valóban van bizonyos megalázkodás abban, hogy bűneinket egy másik embernek megvalljuk, de ez már a vezeklésnek egy része, melyet bűneink bocsánatáért meg kell tennünk. Azonkívül ez gyógyszer az emberi gőg ellen, mely Isten ellen bűnösen fellázadt. Aki bűneit mindig nyíltan megvallja, az soha nem fog kevélységében egészen megátalkodni.

Feloldozás és elégtétel

A bűnök bevallása után a pap általában utasítást ad és néhány vigasztaló szót mond a gyónónak és utána, mielőtt a feloldozást megadná, elégtételt szab ki számára. Az elégtételre azért van szükség, mert bár a gyónás a bűnösnek minden vétkét kioltja, de nem szabadít meg minden büntetéstől. Isten úgy viselkedik itt velünk, mint atya a gyermekével, aki vétkezett és ezért bocsánatot kér. Bár az atya tiszta szívből megbocsát gyermekének, azért mégis kiszab rá valamilyen büntetést. Ugyanígy, bár a gyónás tökéletesen helyreállítja a megzavart baráti kapcsolatot Isten és miközöttünk, mégis hogy felismerjük, milyen súlyos sérelem a bűn Isten szemében, és hogy nehogy a bűnt valamely csekélységnek tekintsük, szükséges, hogy megvallott bűneinkért valamilyen elégtételt végezzünk. Vezekelnünk kell azért az igazságtalanságért, mellyel Isten méltóságát megsértettük. Így tehát megvallott bűneinkért ugyan már nem juthatunk a pokolba, de a tisztítótűzbe még igen. Az elégtételnek, melyet a gyóntatóatya kiszabott ránk, mivel a bűnbánat szentségéhez tartozik, különösen nagy büntetést törlesztő hatása van. Ezzel az ideig tartó büntetéseknek, melyeket itt a földön vagy a tisztítótűzben kell elszenvednünk, legalább egy részét elengedi nekünk az Úr. Ezért az elégtételt lehetőleg azonnal a gyónás után végezzük el, és az is nagyon helyes, ha önkéntes bűnbánati cselekményt is vállalunk magunkra, mert könnyebb itt a földön bűneinkért vezekelni, mint a tisztítótűzben. Itt az elégtételnek mindig megvan az érdemi jellege is, ott azonban rettenetesen fájdalmas módon kell azért szenvedni, amit itt a földön elmulasztottunk levezekelni. Miután a pap kiszabta az elégtételt, megadja a gyónónak a feloldozást vagyis az abszolúciót. Ennek lényeges szavai így hangzanak: „Ego te absolvo a peccatis tuis in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti – Föloldozlak téged bűneidtől az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.” A pap itt egészen Krisztus helyettese, mivel a bűnök bocsánata valóban isteni cselekedet. „Ki bocsáthatja meg a bűnöket? Nem egyedül az Isten?” (Mk 2,7) A feloldozás a bűnök okozta egész vétket leveszi a lélekről, Krisztus vérének erejével valóban minden folttól tisztára mossa, és a bűnökért járó minden örök büntetést (tehát a pokolbelieket) is eltörli, és ahogy már mondtuk, a gyónás szentségével összefüggésben az ideig tartó büntetések egy részét is. Aki bűnei súlyossága miatt a kegyelmi életet is elvesztette, az újra az istengyermekség állapotába kerül, akinek pedig csak bocsánatos bűnöket kellett megvallania, abban gyarapítja a kegyelmi életet. Ezenkívül a gyónás különleges segítséget és erőt ad ahhoz, hogy utána a megvallott bűnöket könnyebben elkerülhessük.

A gyakori gyónás

Bár az Egyház csak arra kötelezi szigorúan gyermekeit, hogy azok súlyos bűneiket legalább egyszer egy évben meggyónják, mégis kétségen kívül jobban örül a gyakoribb gyónásnak. Ez azokra is érvényes, akik általában nem követnek el halálos bűnt. A gyónás ugyanis az egyik leghatásosabb segédeszköze a szellemi fejlődésnek, mivel ébren tartja figyelmünket a bűn elleni harcban, erőt kölcsönöz a bűn elkerülésére, a léleknek nagy nyugalmat biztosít és a megszentelő kegyelmet gyarapítja. Ezért a négy hetenkénti vagy havonta egyszeri gyónás tűnik a legmegfelelőbb gyakorlatnak. Az is nagyon tanácsos, ha állandó gyóntatóatyát választunk, akinek szabályos időközökben nemcsak megvalljuk bűneinket, hanem akitől a lelki élet minden kérdésében tanácsot kaphatunk. Ha az ilyen lelki atya értelmes ember, aki maga is tökéletességre törekszik, akkor megbecsülhetetlen segítséget jelent a lelki előrehaladásra. Ezért volt csaknem minden szentnek ilyen lelki vezetője. Az magától értetődő, hogy egy ilyen állandó gyóntatóatya csakis a tradícióhoz hűséges pap lehet és nem egy olyan pap, aki a modern reformok következtében maga is tévúton jár, mivel Krisztus szavai szerint, ha „vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe esik.” (Mt 15,14) Csak végveszélyben, ha például valaki halálveszélyben forog vagy különben hosszú ideig a halálos bűn állapotában kellene maradnia, szabad másik papot felkeresni, de még ebben az esetben is vigyázni kell arra, hogy nem akárkihez, hanem csakis olyan paphoz menjünk, akiről joggal feltételezzük, hogy még megfelelő intencióval gyóntat. Egyébként a gyónási gyakorlat zsinat utáni összeomlása árulkodó fényt vet az új reformokra. Az egyházi élet valódi megújulásai minden korban egyúttal a gyóntató székekhez való nagy tolongás idejei is voltak. Ha a II. Vatikáni Zsinat után az Egyházban valódi reform zajlott volna le, akkor ez a gyónási gyakorlat felvirágzását is magával hozta volna. Mivel azonban ennek éppen az ellenkezője történt, sőt sokan gyónás nélkül mennek áldozni, vagyis – ahogy ezt joggal feltételezhetjük – az Úr Testét méltatlanul veszik magukhoz, eggyel több esetben látható, hogy a zsinat utáni reformok nem igazi reformok voltak.

VI. rész
A BETEGEK KENETÉNEK SZENTSÉGE

A betegek kenetének szentsége

A betegek kenetének szentsége úgy viszonyul a gyónáshoz, ahogy a bérmálás a keresztséghez: amiként a bérmálás a keresztségben megalapozottakat tökéletesíti, úgy egészíti ki a betegek kenete a gyónás szentségét. E szentség gyakorta használt nevét, ú. m. „utolsó kenet”, nem szabad úgy értelmeznünk, mintha e szentség vétele után a megkentnek biztosan meg kellene halnia, hiszen e szentség egyik hatása éppen a beteg állapotának javulása. Ez a tévhit sajnos oda vezetett, hogy a betegek kenetét sokan a legutolsó pillanatra halasztják, holott az utolsó kenet névnek elsősorban liturgikus jelentése van, és azt fejezi ki, hogy a többi szentség mind megelőzi. Ezenkívül ez a szentség főleg a haláltusa idejére alapíttatott és ezért az utolsó helyen áll azoknak a szentségeknek a sorában, melyek az ember egyéni tökéletességének elérésére szolgálnak. (A papok szentelése és a házasság szentsége inkább a társadalom javára szolgál.) Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy e szentség vétele a halál beálltát meggyorsítja. A Trienti Zsinat tanítása szerint a betegek kenetét Jézus Krisztus alapította és Jakab apostol tette közzé. Jakab apostol levelében olvassuk: „Beteg valaki köztetek? Hívassa az egyház előjáróit. Imádkozzanak fölötte s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság üdvére lesz a betegnek és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-16) Ebben a mondatban a szentségek összes lényeges vonása fel van sorolva, úgy mint a külső rítus és az imádság összefonódása. Ez „az Úr nevében” történik, azaz az Úr megbízásából és erejéből, azonkívül mindez a beteg üdvére, megerősítésére és bűneinek megbocsátására szolgál, ami a megszentelő kegyelem kiáradása nélkül nem lenne lehetséges. A tény, hogy a betegek szentségét az Egyházban ősidők óta kiszolgáltatták, valamint, hogy azt minden, az Egyházból az első időkben kivált szekta alkalmazza, e szentség isteni megalapítását és valódi szentségi voltát bizonyítja, hiszen, ha a Szent Jakab által leírt megkenés csak egy nem kötelezően előírt jámbor szokást mutat be, akkor ez nem válhatott volna ennyire elterjedtté. A betegek kenetének szentségi voltát elsőnek a protestánsok és a modernisták tagadták.

A betegek kenetének külső formája

A betegek kenetének anyaga olyan olaj, melyet a püspök nagycsütörtökön szentel meg. A teológusok hagyományos véleménye szerint e célra csak olívaolajat szabad használni, ezért az ellen a modern felfogás ellen, mely szerint bármely más növényi olaj felhasználható, ugyanazok az ellenvetések érvényesek, mint amiket már a bérmálás tárgyalásánál elmondottunk. A pap ezzel az olajjal keni meg a beteg öt érzékszervét, azaz szemét, fülét, orrát, ajkát, kezét és lábát. Ez a megkenés azonban, ha valamilyen nyomós okból nem oldható meg, el is hagyható. Végső esetben a szentség érvényességéhez elegendő egy egyszeri megkenés is, mely általában a homlok megkenéséből áll. A megkenés közben a pap a következő szavakat mondja: „E szent kenet által és jótékony irgalmával bocsássa meg neked az Úr, amit látással, hallással, szaglással, ízleléssel és tapintással vétettél. Amen.” Az új rítus ezt a formulát is megváltoztatta. Az új formula így szól: „E szent kenet által segítsen neked az Úr gazdag irgalmában, álljon melletted a Szentlélek erejével, mentsen meg, kegyelmével erősítsen meg téged.” E formula érvényességével kapcsolatban nem merül fel kétely, az azonban érthetetlen, hogy miért csökkentették le a kenetek számát; már csak a homlokot és a kezeket kenik meg. Még ha ezzel nem is válik érvénytelenné a szentség, ez mégis sajnálatos szakítást jelent a hagyománnyal, melynél mind az öt érzék megkenése nagyon szépen kifejezte, hogy az ember érzékei által követi el bűneit és ezért szüksége van az Úr általi gyógyulásra és megbocsátásra. Ezt a szimbolikát tökéletesen tönkretette a megkenések számának lecsökkentése, valamint az, hogy a formulában csak nagy általánosságban beszélnek a bűnről.

A betegek kenetének a hatása

Mint minden szentség, a betegek kenetének szentsége is növeli a megszentelő kegyelmet. Azonban, mint különleges hatásait a következő három hatást külön is ki kell emelni. l. A betegnek lelki megkönnyebbülést szerez és megerősíti őt a szenvedések elviselésében és a kísértések leküzdésében. A haldoklót különösen a haláltusa győzedelmes megvívásában erősíti meg. Könnyen belátható okokból a rossz lélek éppen az utolsó órában gyötri meg legjobban az embert, hogy utoljára még bűnre csábítsa. Emiatt lesznek sokan türelmetlenek, telve a haláltól és Isten ítélőszékétől való félelemmel és ezért kísért meg sokakat a kétségbeesés. Ezekben a kínokban segít az utolsó kenet, hogy a beteg szenvedéseit türelmesebben elviselje és Isten irgalmában való teljes bizalommal megnyugodjon Isten akaratában. 2. A betegek kenete a bűnök bocsánatát is megadja: „És ha bűnökben van, bocsánatot nyer”, olvassuk Jakab levelében. Mivel a betegnek e szentség fogadásakor a kegyelem állapotában kell lennie, a betegek kenete csak a bocsánatos bűnöket bocsátja meg. Aki súlyos bűnt követett el, annak ezért előbb meg kell gyónnia. Abban az esetben azonban, ha a beteg már nincs olyan állapotban, hogy gyónni tudna, az utolsó kenet a súlyos bűnök alól is feloldoz, ha a beteg legalább tökéletlen bánatot érez miattuk. Ezért ez a szentség egy haldokló számára, aki már elvesztette az öntudatát, az utolsó mentődeszkát jelentheti. Természetesen, ha a beteg nem hal meg, súlyos bűnét később mindenképpen meg kell gyónnia. Ezenkívül a betegek kenete erősíti a bűnök által legyengült lelket és sok ideigtartó büntetést is elenged. A nagy skolasztikusok tanítása szerint az utolsó kenet minden büntetést eltöröl, vagyis a lelket alkalmassá teszi, hogy a halál után rögtön a mennyországba jusson. Bár ezt a tanítást a Trienti Zsinat óta a legtöbb teológus elvetette – főképp azért, hogy a protestantizmussal szemben a tisztítótűz fontosságát hangsúlyozza –, azért ma sem lehet e tan helyességét bizonyossággal tagadni. Mindazonáltal ez a megtisztulás nyilvánvalóan csak olyanoknál történhet meg, akik az utolsó kenetet jó diszpozícióban, azaz nagy áhítattal és bűneik feletti tökéletes megbánással fogadják. Éppen ebből a hatásból látható, hogy az utolsó kenet valóban a gyónás szentségének kiegészítője, hiszen mindent helyettesit, amit a beteg testi vagy lelki gyengesége miatt már nem képes megtenni. Az öntudat nélkül levőnek vagy annak, aki már nem tudja érthetően kifejezni magát a gyónást helyettesíti, a többi esetben pedig az elégtételt, melyet a beteg már nem képes maga végrehajtani. 3. A testi gyógyulás is egyike az utolsó kenet hatásainak. Ez azonban csak akkor következik be, ha Isten úgy látja, hogy a betegség enyhülése a beteg lelki üdvösségét szolgálja. Mivel azonban egy hosszú élet nem mindig használ lelkünk üdvének, ezzel a hatással nem lehet mindig számolni. Egy korai halál sokszor Isten kegye, hiszen sokan később elrontják a jót, amit korábban cselekedtek. Ezért mondja a Bölcsesség Könyve az igazak korai haláláról: „Elragadta, hogy a gonoszság meg ne rontsa elméjét, s az álnokság meg ne tévessze lelkét.” (Bölcs 4,11) A teológusok ezt a hatást, sokszor teljes gyógyulást, a testi erők természetfölötti megerősödésével magyarázzák. Eszerint tehát, az utolsó kenet nem úgy hat, mint egy valódi csoda, hanem a testnek még meglevő erőit növeli meg természetfeletti módon. Ezért nem várható el testi gyógyulás azoknál a betegeknél, akiknek egészsége már oly módon tönkrement, hogy rajtuk már csak valódi csoda segíthetne. Isten természetesen ezeket is meggyógyíthatja egy csoda által, de ez már nem tartozik e szentség normális hatásai közé. A testi szenvedések bizonyos fokú enyhülése azonban majdnem mindig bekövetkezik az utolsó kenet fogadása után, ami azzal magyarázható, hogy a beteg hangulata Istennel való megbékülése után nyugodtabb lesz és ez teste állapotára is pozitíven hat.

A betegek kenetének kiszolgáltatója és fogadója

Az utolsó kenet kiszolgáltatója csak pap lehet. Se laikus, se diakónus nem tudja ezt a szentséget érvényesen kiszolgáltatni. A betegek kenetének szentségét csak súlyos betegség vagy sérülés esetén lehet kiszolgáltatni, azaz csak olyankor, ha életveszély áll fenn. Jakab apostol kifejezése: „beteg valaki köztetek” minden bizonnyal súlyos betegségre vonatkozott, és a tény, hogy a papot „hívatni” kell, szintén azt tételezi fel, hogy a beteg már nincs abban az állapotban, hogy maga menjen el a paphoz. Ezért egészségesek vagy olyanok, akik csak veszélytelen betegségben szenvednek nem kaphatják meg érvényesen ezt a szentséget. Valamelyes kivételt jelenthet az öregkori gyengeség, mert az öregség, ahogy mondani szokás, maga is betegség. Olyanok azonban, akik ugyan életveszélyben forognak, de nem betegség miatt, mint például a katonák vagy a halálra ítéltek, nem kaphatják meg érvényesen az utolsó kenetet. Ezért visszaélés, ha a betegek kenetét – ahogy manapság öregek délutánján néha csinálják – megkülönböztetés nélkül mindenkinek kiszolgáltatják. Bár a modern előírások sem engedik ezt a szokást (hiszen ezek is előírják feltételként a súlyos betegséget), az új rítusban mégis világosan felismerhető az a tendencia, mellyel a betegek kenetének szentségéből közösségi ünnepet akarnak csinálni. Sőt, az új rítus kifejezett utasításokat ad „a betegek kenetének közös megünneplésére egy nagyobb összejövetel keretében”. Bár e szentség vételének feltétele súlyos betegséghez van kötve, ez még sem jelentheti azt, hogy a betegségnek olyan előrehaladottnak kell lennie, hogy a halál bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Ellenkezőleg, annak aki súlyos betegségben szenved, kérnie kell e szentség kiszolgáltatását, még akkor is, ha a halál csak néhány hét vagy hónap múlva várható. Elsősorban azért, mert a betegek kenete biztosan gyümölcsözőbb, ha a beteg teljes öntudattal és megfelelő áhítattal fogadja, mintha utolsó pillanatában vagy már öntudatlanul kapja. Másrészt, a szentség vételének ilyen elodázása esetén szinte lehetetlen, hogy a szentség harmadik hatása, a testi felépülés bekövetkezzen. Ugyanis, ahogy fentebb már elmondtuk, ez a hatás a természetes erők természetfeletti megnövekedéséből következik be, ami azonban lehetetlenné válik, ha a természetes erők már teljesen elfogytak. Ezért mondta Bellarmin bíboros: „A betegek kenete azért okoz napjainkban oly ritkán gyógyulást, mert vételét sokan az utolsó pillanatra halasztják, mikor a halál már közel van, s mikor már csak a csoda segíthet.” Ugyanabban a betegségben a betegek kenetét csak egyszer lehet kiszolgáltatni. Még akkor is, ha a halál csak több héttel vagy hónappal a szentség vétele után következik be, ezt a szentséget nem lehet megismételni, hiszen a haláltusára vonatkozó hatásai valóban csak a haláltusa órájában jelentkeznek. A lélekben az utolsó kenet vétele után valami maradandó marad vissza, mely a lelket a haláltusa idejére fegyverzi fel. Ha azonban a szentség vétele és a haláltusa között a betegségben lényeges javulás állt be, olyannyira, hogy már végleges gyógyulással is számolni lehetett, akkor az utolsó kenetet az újabb halálos veszély felléptekor meg lehet ismételni. Ugyancsak meg lehet a szentséget ismételni, ha az első betegséghez egy újabb halálos betegség társul. Kisgyermekek, kik még nem használják értelmüket, nem kaphatják meg az utolsó kenetet, hiszen nekik még nincsenek bűneik és haláltusát sem kell vívniuk. Ha meg vannak keresztelve, akkor haláluk után biztosan azonnal a mennyországba kerülnek. Miként gyónni sem gyónhatnak még, ennek kiegészítését, az utolsó kenetet sem kaphatják meg.

Az utolsó kenet vételének szükségessége

Mivel a betegek kenetét normális esetben csak a kegyelem állapotában lévők kaphatják meg, és a súlyos bűnök alól való feloldozás sem tartozik eredetileg e szentség hatásai közé, a lelkek üdvözüléséhez e szentség vétele nem feltétlenül szükséges. A lelkek üdvösségéhez abszolút értelemben csak a keresztség és (azok számára, akik a keresztség után súlyos vétket követtek el) a gyónás szentsége szükséges. Az utolsó kenet csak azon súlyos betegek számára jelenti az utolsó mentőövet, akik tudatában vannak súlyos bűneiknek, efelett azonban csak tökéletlen bánatot éreznek, és gyónni már nem tudnak. Ennek ellenére nagy meggondolatlanság a betegek részéről, ha nemtörődömségből nem igyekeznek ezt a szentséget megkapni, hiszen ez nagy segítséget jelent az örök üdvösség elérésére és esetleg még a betegségből való gyógyulást is meghozhatja. Különösen a hozzátartozóknak kell megszívlelniük, hogy súlyos betegség esetén időben gondoskodjanak arról, hogy beteg rokonuk az utolsó kenetet megkapja. Nem tanúskodik szilárd hitről, ha a hozzátartozók azzal érvelnek, hogy „nem akarták a beteget megijeszteni”. A valódi felebaráti szeretet megköveteli, hogy a halálos beteget felvilágosítsák állapotáról, hogy felkészülhessen a halálra és ne ringassa magát illúziókban. Az utolsó kenetet normális esetben a gyónás előzi meg, amennyiben a beteg még képes erre, utána pedig az áldozás követi, mely a haldokló számára „útravalót” jelent, mert ekkor az Úr testének vétele az örök létbe vezető útra készíti fel őt. Végezetül a pap az apostoli áldást adja a betegnek, mely a halál órájában teljes búcsút szerez a betegnek. Ezeken a szép rítusokon lehet megcsodálni, mily szerető gondoskodással veszi körül az Egyház haldokló gyermekeit, és hogyan igyekszik megadni nekik mindent, mely életük legfontosabb órájában, a halál pillanatában segítségükre van.

VII. rész
A HÁZASSÁG

Házasság

A házasság ugyan már Krisztus előtt is létezett, de szentséggé csak Krisztus emelte fel. A házasságot Isten a paradicsomban alapította az emberi nem fenntartására és növekedésére, vagyis eme isteni utasítás teljesítésére: „Szaporodjatok, sokasodjatok, s töltsétek be a földet.” (1 Móz 1,28) A házasság a házastársak kölcsönös támogatását is szolgálja Isten e szavai szerint: „Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon; alkossunk hozzá illő segítőt is.” (1 Móz 2,18) A házasság intézményét tehát Isten akarta és hozta létre, nem pedig az emberek. A házasságkötés lényegét tekintve egy a házastársak között létrejött szerződés, melyben a szerződő felek közös életre kötelezik magukat és kölcsönösen átruházzák egymásra saját testük feletti jogukat. „Az asszony nem rendelkezik tulajdon testével, hanem a férje. Ugyanúgy a férfi sem rendelkezik tulajdon testével, hanem a felesége.” (1 Kor 7,4) E szerződés feltételeit azonban Isten szabta meg, ezért az emberek önkényesen nem változtathatnak rajta. Már a természeti házasság is (bizonyos értelemben) szent dolog, hiszen benne Isten a házastársakat teremtő hatalmának részeseivé teszi. A házastársak csak Isten közreműködésével tudnak gyermeket nemzeni, hiszen a születendő gyermek lelkét minden nemzéskor Isten maga teremti meg. A kereszténységben azonban a házasság még különlegesen szent dolog is, mert Krisztus szentséggé emelte. Azóta a házasság Krisztus és az Ő Egyháza közötti kapcsolatnak a titokzatos jele. Ezért van az asszony alárendelve férjének, ahogy az Egyház Krisztusnak, míg a férjnek asszonyát úgy kell szeretnie, ahogy Krisztus szereti Egyházát, akiért feláldozta magát. Így tanítja ezt Szent Pál az efezusiakhoz írott levél 5. fejezetében. Mint minden szentség, a házasság is növeli a megszentelő kegyelmet. A kegyelem a házasságban legfőképp abban segíti a házasfeleket, hogy házasságukat Krisztus szellemében élhessék és e cél érdekében a nehézségeket könnyebben legyőzhessék. Természeti (pogány) házasság még ma is létezik, nevezetesen olyan emberek között, akiknél legalább az egyik fél nincs megkeresztelve. Két megkeresztelt között azonban csak szentségi házasság állhat fenn; a továbbiakban ezt tárgyaljuk.

Mikor érvényes egy házasság?

Ahogy láttuk, a házassági szerződés feltételeit Isten előre meghatározta. Isten rendelése szerint a házasság egy férfi és egy nő között megkötött életközösség, melynek célja gyermekek nemzése, s mely csak az egyik fél halálával szűnik meg. Aki a házasság ezen lényeges kereteit nem ismeri el, annak házassága érvénytelen. Aki például előre megfontoltan, tudatosan nem egy egész életre szóló kapcsolatot akar kötni, az nincs is érvényesen megházasodva. Ez azonban csak akkor áll fenn, ha az illetőnek kifejezetten a saját házasságával kapcsolatban ez az akarata. Mert, ha valaki a házasságot, mint intézményt elvileg ugyan felbonthatónak tartja, de saját házasságkötésekor mégis egész életére szóló közösséget akar megkötni, akkor annak házassága érvényes lesz. Úgyszintén érvénytelenül kötnek azok házasságot, akik nem ismerik el, hogy a házasság gyermekek nemzésére alapíttatott. Ha élnek a házastársi jogaikkal, de eközben szilárd elhatározásuk, hogy gyermeket semmi szín alatt nem nemzenek vagy az első vagy második gyermek után mindenképpen „megállnak”, akkor ezek a párok nincsenek összeházasodva. Másképp áll a helyzet, ha a házastársak ugyan az első években nem akarnak gyermeket, de a későbbiekre nem zárják ki ennek lehetőségét. Az ilyen viselkedés ugyan súlyos bűn (kivéve, ha ezekben az első években teljes nemi megtartóztatásban is élnek), de magát a házasságot nem érvényteleníti. Mivel a házasság gyermekek nemzésére alapíttatott, olyanok, akik házastársi kötelezettségüknek alapvetően nem tudnak eleget tenni, nem is házasodhatnak meg. Sterilitás (terméketlenség) ezzel szemben nem jelent akadályt. Ezenkívül a katolikusoknak az Egyház még azt a feltételt is megszabta, hogy házasságukat egy ezzel meghatalmazott pap előtt kell megkötniük. Mivel a házasság a társadalom számára fontos dolog, megkötni is nyilvánosan, az Egyház egyik szolgája előtt kell. Katolikusok számára ezért érvénytelen a polgári házasság. Azok a katolikusok, akik csak az anyakönyvvezető előtt kötöttek házasságot, valójában nem házasok, hanem vadházasságban élnek, hacsak az egyházi hatóságok kivételesen nem mentették fel őket a pap előtt kötendő házasság kötelezettsége alól. Ez a kikötés azonban nem érvényes a nem-katolikus megkereszteltekre, tehát például a protestánsokra. Nekik mindig érvényes a házasságuk, ha a szükséges szándékkal kötik azt, vagyis házasságuk számára elismerik az Isten által megszabott kereteket.

A házasság ismertetőjegyei

A házasság ismertetőjegyei mindenekelőtt az „egy-ség” és a felbonthatatlanság. Az „egy-ség” azt jelenti, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között köthető, mivel Krisztusnak csak egy Egyháza van, mely az Ő menyasszonya és nem több. Így volt ez az emberiség történelmének kezdetén is. Később Isten az Ószövetségben megengedte a többnejűséget, vagyis inkább eltűrte. Ahogy a Szentírásban olvassuk, Ábrahámnak, Jákobnak, Dávidnak is több felesége volt. Ez azonban a házasság tökéletlen állapota, hiszen ilyenkor a nő már nem egyenrangú társa a férfinak. Az, hogy Isten az Ószövetségben engedélyezte a többnejűséget, valószínűleg az ember még megváltatlan állapotával függ össze. A férfi Isten képmása, míg az asszony a teremtéséé. Ezért a többnejű házasságban megalázott nőben a bűnbe esett teremtés képét lehet látni. De az Újszövetségben, ahol az ember ismét visszakapta eredeti méltóságát, sőt, még annál is magasabbra emeltetett, a többnejűség már semmilyen körülmény között nem megengedett. Isten megengedhette a többnejűséget, mert ez a házasság elsődleges célját, gyermekek nemzését és felnevelését nem tette lehetetlenné. Ellenben ennek fordítottja, a többférjűség, azaz amikor egy nőnek van több férje, ellentmond a házasság elsődleges céljának, hiszen ilyen esetben lényegesen kevesebb gyermek születhetne, és azt sem lehetne tudni, ezeknek ki az apja. Ezért a többférjűség soha nem volt megengedve. A felbonthatatlanság, a házasság másik jellemzője azt jelenti, hogy a házasság mindaddig felbonthatatlan, ameddig a házastársak élnek, mert ők a házassági kötelék által, melyet csak az egyik partner halála oldhat fel, szilárdan egymáshoz vannak kötve. Krisztus maga mondja: „Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” (Mt 19,6) A felbonthatatlanság már a természetes (pogány) házasságnak is ismertetője, bár itt még akadhatnak kivételek. Egyik ilyen kivétel az ún. Páli Privilégium, mely 1 Kor 7,12-15-re hivatkozik: ha két megkereszteletlen ember házasságában az egyik fél megtér és megkeresztelkedik, és a hitetlen fél nem egyezik bele, hogy a házasságot békében és a természetes erkölcsi törvények szerint folytassák, úgy a megtért félnek szabad új, keresztény házasságot kötni. A pápának más esetekben is van hatalma nem-szentségi házasságot feloldani. Az Ószövetségben ugyancsak megengedett volt a mózesi válólevél, bár, ahogy Krisztus mondta, csak a szívek keménysége miatt: „Mózes keményszívűségtek miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8) Ezzel szemben egy keresztény házasság szentségi kötelékét a világ semmilyen hatalma nem oldhatja fel. Ezért nem egyezhetett bele például VII. Kelemen pápa VIII. Henrik válási szándékába még az angol szkizma fenyegetése ellenére sem. Ahogy ismeretes, VIII. Henrik, hogy udvarhölgyét, Boleyn Annát elvehesse, el akarta taszítani magától törvényes feleségét, Aragóniai Katalint. Mikor a pápa ezt megtiltotta, VIII. Henrik egyszerűen szakított Rómával és szkizmát követett el. Az anglikán egyház létének ez egyedüli oka. Mindazonáltal néha előfordul, hogy az Egyház egy házasságot érvénytelennek jelent ki. Ennek azonban semmilyen köze nincs a váláshoz. Ilyenkor csak arról van szó, hogy az egyházi bíróság megállapítja, hogy egy házasság elejétől fogva érvénytelen volt, mert például a feltételek kezdettől fogva nem voltak adottak, vagy legalább az egyik félnek nem volt meg a házassághoz szükséges szándéka. Ilyen esetben a házasságot vagy újra meg kell kötni vagy a partnereknek el kell válniuk. Ezután természetesen mindketten köthetnek érvényes házasságot. Ha azonban a házasságot érvényesen kötötték meg, akkor csak egy megoldás lehetséges, úgy mint: „külön asztal, külön ágy” (különélés), ha a normális együttélés valamilyen nyomós okból (az egyik fél hűtlensége, tettlegesség) nem várható el. Ilyenkor azonban természetesen egyik fél sem házasodhat újra, hiszen Isten előtt továbbra is házastársak maradnak. Krisztus szava teljesen világos: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtöréssel vét ellene.” (Mk 10,11) Gondoljuk csak meg, hogy a válás a szeretettel is teljesen ellenkezik, hiszen a szeretet tartósságot kíván. Ezért esküsznek a szerelmesek örök hűséget egymásnak. Nyilvánvalóan minden házasságban előfordulnak nehéz idők, de a szeretet éppen ilyenkor tisztul és erősödik meg. A kereszt az igaz szeretet próbája. Akik a nehézségek felléptekor rögtön szétválnak, csak azt bizonyítják, hogy házasságkötésükkor inkább önzésük, mint a másik szeretete vezérelte őket. A válás ezenkívül a gyermekek számára is katasztrófát jelent. Az a sok lelkileg sérült gyermek, akik a mai társadalomban élnek, éppen ilyen felbomlott házasságokból kerülnek ki, amelyekben a szülők se a hűséget, se az önzetlenséget nem gyakorolták. A fogamzásgátló tabletták mellett a sok válás vezetett oda, hogy az igaz szeretet és a hűség nagyon ritka dolog lett. Pedig a karikagyűrű, melyet a jegyesek egymás ujjára húznak, szoros összetartozásukra és egymás iránti hűségükre kellene figyelmeztesse őket. A házastársaknak arra is gondolniuk kell, hogy az esküvőjüknél kapott szentségi kegyelem elégséges arra, hogy a későbbiekben fellépő nehézségekkel eredményesen megküzdhessenek. Egyébként a katolikus Egyháznak csak dicsőségére válik, hogy az egyetlen vallási közösség, mely a házasság felbonthatatlanságát mindmáig megőrizte. A protestánsok, sőt az ortodoxok is, engedélyezik a válást.

A házasság célja

A katolikus tanítás szerint a házasságnak három célja van: a gyermekek, a házastársak egymás iránti szeretete és segítése és a nemi vágy természetes kielégítése. A házasság elsődleges célja gyermekek nemzése. Manapság éppen ez az a pont, melyet újra és újra hangsúlyozni kell. Isten a házasságot az emberek szaporodására alapította, hogy ezzel kiválasztottainak száma teljes legyen, hiszen a születendő gyermekek végső célja nem e földi élet, hanem a mennyország. Egészséges társadalmakban a gyermekeket mindig Isten áldásának és értékes ajándékának tartották. Csak ilyen degenerált társadalomban, mint amilyen a mienk, tekintenek rájuk, mint valami teherre. A 127. zsoltár a sok gyermeket Isten különleges áldásának jeleként mutatja be: „Feleséged olyan lesz, mint a bőven termő szőlőtő házad oldalán; Fiaid, mint az olajfa csemeték veszik majd körül asztalodat.” (Zsolt 117,3) Ezzel szemben a gyermektelenség szerencsétlenségnek és szégyennek számított. Gondoljunk csak az Ószövetség Annájára, aki könnyek között könyörgött Istenhez gyermekért (lásd: 1 Sám 1) és Szent Erzsébetre, Keresztelő Szent János édesanyjára, aki Istent fiának fogantatása után azért dicsőíti, hogy elvette „szégyenét az emberek előtt.” (lásd: Luk 1,25) Ma is vannak olyan házaspárok, akik hiába vágyakoznak gyermek után. Ami a gyermekek számát illeti, ki lehet jelenteni, hogy a katolikus családok alapvetően sokgyermekesek. A gyermek nem olyan valami, aminek „beszerzését” úgy lehet tervezni, mint egy autó megvételét, hanem a szülőknek annyi gyermeket kell elfogadniuk, ahányat Isten ajándékoz nekik. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy a szülőknek annyi gyermeket kell világra hozniuk, amennyit csak lehetséges, hanem annyit, amennyi az életüket kitölti. Ennek száma több körülménytől is függ: a szegénység és lakáshiány minden bizonnyal ok lehet arra, ha a szülők kevesebb gyermeket vállalnak. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha a szülőket a túl sok gyermek nevelése erejükön felül megterhelné. Bizonnyal ki lehet jelenteni, hogy manapság sokkal nehezebb sok gyermeket felnevelni, mint régebben, mikor az egész környezet részt vállalt a nevelésben, ellentétben a mai világgal, amely csak rossz irányba befolyásolja őket. Természetesen vannak egészségügyi okok is, melyek lehetetlenné teszik sok gyermek vállalását, például olyankor, ha az asszony élete ezzel veszélybe kerülhet. Mindazonáltal a drágább nyaralások lehetetlenné válása, a szomszédok csudálkozása vagy a szülők kényelemszeretete nem elegendő ok a gyermekek számának csökkentésére. A ma szokásos egy- vagy kétgyermekes családok többsége minden bizonnyal nem felel meg Isten akaratának, hiszen még ma is többen vannak, akik olyan helyzetben élnek, amelyben több gyermeknek adhatnának életet. Egy érdekes statisztikai számítás szerint a válások száma arányosan csökken a gyermekek számának növekedésével. Összehasonlíthatatlanul több válás fordul elő azokban a családokban, melyekben csak két vagy ennél is kevesebb gyermek van, mint azokban, ahol három vagy több gyermek él. Miközben a mesterséges fogamzásgátló módszerek soha nem voltak megengedettek és mindig súlyos bűnt jelentettek, hiszen ezek alkalmazásakor a házastársi aktussal történik visszaélés, hiszen ilyenkor elveszik tőle a Teremtőtől kijelölt értelmét és célját, a természetes fogamzásgátlás megfelelő okok esetén megengedett lehet. Ekkor ugyanis a gyermek nemzését nem alapvetően akarják kizárni és nem állítanak eléje mesterséges akadályt, hanem csak bizonyos napokat kihasználnak, melyeken a gyermeknemzés valószínűsége alacsonyabb. Azt azonban hangoztatni kell, hogy ez is csak akkor megengedett, ha több gyermek nemzésének megakadályozására valóságos, nyomós ok áll fenn. De az a házaspár, mely valós ok nélkül nem akar gyermeket vagy csak egyet és ez okból a természetes fogamzásgátlást alkalmazza, legalább hosszú távon súlyos bűnt követ el. Ha egy házaspár nem akar több gyermeket, akkor a természetes fogamzásgátlásnál helyesebb, ha időszakosan lemondanak a házastársi érintkezésről. Az ilyen lemondás mindkét partner beleegyezésekor minden időben megengedett. A szexualitás mai magasztalása és túlhangsúlyozása teljes mértékben helytelen és keresztényietlen. Se az élet, se a házasság boldogsága nem ettől függ, ami abból is kiderül, hogy azokat a házasságokat, melyeket elsősorban nemi vonzalmak alapján kötnek, hihetetlenül gyorsan fel is bontanak. Egy kereszténynek tudnia kell uralkodnia testi vágyain és nem válhat teste rabszolgájává. A gyermekek nemzésén kívül felnevelésük a szülők következő fontos feladata. Elsősorban nekik kell gyermekeik testi és szellemi jólétéről gondoskodniuk. Ezért kell például az anyának áldott állapotban minden olyat kerülnie, cigarettázást és hasonlókat, mely születendő gyermekének árthat. Később megfelelő élelmet és ruhát kell adnia gyermekének, és elegendő időt és figyelmet kell szentelnie rá. Már ebből is látszik, hogy a gyermekvállalás áldozatot követel a szülőktől, hiszen a gyermek életük alakításában, idejük eltöltésében bizonyos fokig megköti őket. Még ennél is fontosabb azonban a gyermekek lelki és vallási nevelése. A szülőknek elsőként a gyermekek időben történő megkereszteléséről kell gondoskodniuk. De ők azok is, akiknek az első hitigazságokat gyermekeik szívébe kell vésniök. Nekik kell gyermekeiket imádkozni megtanítani. Később keresniük kell egy jó iskolát, gondoskodniuk kell a gyermekek megfelelő vallási képzéséről. Ügyelniük kell a gyermekek környezetére, baráti körére és szabad idejük hasznos eltöltésére is, anélkül azonban, hogy mindez rendőri beavatkozásnak tűnhetne. A nevelésben mindenekelőtt a szülők példamutatása fontos, mert vallásilag langyos szülők gyermekei már többnyire teljesen hitetlenek lesznek. A házasság második célja a házastársak egymás iránti szeretete és kölcsönös megsegítése. Bár ez is fontos és valódi rendeltetése a házasságnak, még sem ez az elsődleges cél, ahogy ezt pedig a II. Vatikáni Zsinat és az új egyházi jog sejtetni akarja. Isten Évát Ádám segítőtársának teremtette. Egy férfi és egy nő közti szeretetnek Isten és a lélek, Krisztus és az Egyház közötti szeretet jelképének kell lennie. A házastársaknak kölcsönösen egymás segítségére kell lenniük abban, hogy mindketten a mennyországba jussanak, hiszen a házasságban élő férfinak és nőnek is Isten a végső célja. Ezért kell a házastársaknak összetartaniuk, házasságkötésük után tisztelettel és megértéssel viseltetniük egymás iránt, hogy ezt a célt együtt könnyebben el tudják érni. Egymás iránti szeretetüknek is állandóan növekednie kell. Az idő múlásával ez az szeretet ugyan nyilván veszít szenvedélyességéből és viharosságából, de mélységében, tisztaságában és önzetlenségében növekednie kell. Ez azonban biztosan nem történik meg akkor, ha a párok úgy vélik, hogy az esküvő után szabadjára engedhetik hangulataikat és azt tehetnek, amit akarnak. Ami a párok egymás iránti viszonyát illeti, természetesen igaz, hogy a férfi és a nő egyenrangú, de az nem, hogy egyformák is. A család feje a férfi, és ezért világi dolgokban őt illeti meg az utolsó szó joga, miután feleségével mindent megvitatott. Az asszony a család szíve. Az ő feladata elsősorban a háztartás és a gyermeknevelés, ezért, ha vannak gyermekeik, normális esetben nem szabadna munkába járnia, hiszen a gyermekek egészséges fejlődéséhez nélkülözhetetlen az egész napos jelenléte. Különösen kis gyermekeknek van szükségük arra a biztonságra és megértésre, melyet csak anyjuknál találhatnak meg. Bár az helyes, ha a férfi segít a háztartásban, mégis az az ún. szerepcsere, melyben a férfi vezeti a háztartást és neveli a gyermekeket, miközben az asszony pénzt keres, tökéletesen természetellenes és az isteni renddel ellentétes. Csak a legeslegvégső szükségben, ha másképp semmiképp nem megoldható, engedhető meg ideiglenesen az ilyen állapot. Végül a házasság harmadik rendeltetése a nemi vágy természetes kielégítése. Bár ez az ok csak alárendelt szerepet játszhat és soha nem jelentheti a házasság fő célját, fontossága nem vonható kétségbe, hiszen ki vitathatná el, hogy a nemi ösztön az ember egyik legerősebb ösztöne. Ezért az embernek szabad arra vágynia és azt keresnie, hogy nemi vágyát a természet és Isten törvényeinek megfelelő módon kielégíthesse.

A vegyes házasság

Végezetül pár szót kell ejteni a vegyes házasságról, azaz olyan házasságról, mely egy katolikus és egy nem-katolikus között jön létre. Az Egyház bizonyos körülmények között ugyan megengedi az ilyen házasságkötést, de ez nem jelenti azt, hogy helyesli is. Mégpedig joggal! Az ilyen házasságok ritkán lesznek boldogok, hiszen miként akarnak a házastársak igaz szeretetben és jó kapcsolatban egymással élni, ha életük legmélyebb és legfontosabb dolgában nem értenek egyet? Különösen a katolikus házastárs számára válhat az ilyen házasság igazi mártíriummá. Gyakran megy valaki azzal a naiv gondolattal a házasságba, hogy a másikat hamarosan meg tudja téríteni. Bár kétségtelenül ilyen eset is előfordulhat, mindazonáltal több az olyan, melyben ez nem történik meg. Akinek az esküvő előtt nem sikerül barátnőjét vagy barátját katolikus hitre térítenie, az inkább ne vállalja magára egy boldogtalan házasság veszélyét, hiszen esetenként több évtizedet kell máshitű partnerével együtt leélnie, és a gyermekek sem fejlődhetnek egészségesen, ha a szülők között e téren nem áll fenn harmónia. Itt kell megjegyezni, hogy manapság már nem csak egy katolikus és egy protestáns közötti házasság tartozik a vegyesházasságok sorába, hanem egy hagyományhű és egy modern katolikus között létrejött is. A házasság szent és az Egyház számára is fontos dolog. Aki tehát házasodni akar, annak igyekeznie kell egy valóban hithű és jámbor katolikus partnert találni, hiszen csak ilyen társsal lehetséges egy boldog házasság létrejötte, mely az egész Egyház számára is áldást hoz.

VIII. rész
A PAPSZENTELÉS

Papszentelés

A Zsidókhoz írott levél tanúsága szerint az Újszövetségben csak egyetlen pap létezik: a mi Urunk Jézus Krisztus. Ott ugyanis ez áll: „Azonkívül akkor (az Ószövetség idejében) nagy számban voltak papok, mivel halandók lévén nem maradhattak meg tisztségükben. Ő (Jézus Krisztus) azonban örökre megmarad és papsága örökké tart.” (Zsid 7,23-25) Az Ószövetségben tehát sok pap volt, a kereszténységben azonban már nem. Igazuk van ezek szerint a protestánsoknak, akik tagadják a papszentelés szentségét? Semmiképpen, hiszen hiába van sok katolikus pap, papságuk nem önálló, hanem csak része Krisztus örök főpapságának. A papi karakter, mely a papszenteléskor a felszentelt lelkébe ivódik, őt Krisztussal mint főpappal teszi hasonlatossá, és olyan eszközzé, mely által Krisztus tovább végzi papi tevékenységét. Jézus Krisztus tehát mennybemenetele után nemcsak az Eucharisztia szentségében van jelen közöttünk, hanem bizonyos fokig a papban is, aki Őt helyettesíti. A pap, úgy mond, második Krisztus, aki Krisztus földi életét folytatja, és Krisztus által cselekszik. Hiszen végülis Krisztus maga az, aki keresztel, bűnöket bocsát meg, és a szentmisét, a papi hivatás legfenségesebb aktusát bemutatja. Az arsi szent plébános katekizmusában ezt írja: „Mi a pap? Egy ember, aki Istent helyettesíti, olyan ember, aki Isten összes teljhatalmával fel van ruházva. ‘Menjetek’, mondja az isteni Üdvözítő, ‘a paphoz’. Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki titeket megvet, engem vet meg. (Jn 20,21; Mt 28,18; Luk 10,16) Ha a pap megbocsátja a bűnöket, nem azt mondja: ‘Isten bocsásson meg neked’, hanem ezt: ‘Én feloldozlak.’ Az átváltoztatásnál nem azt mondja: ‘Ez a mi Urunk Teste’, hanem ezt: ‘Ez az én testem.’ Szent Bernát mondja, hogy mi mindent Márián keresztül kaptunk; de azt is mondhatjuk, hogy mindent a pap által kapunk; valóban minden boldogságot, minden kegyelmet, minden égi ajándékot. Ha nem létezne a papszentelés szentsége, nem birtokolnánk a kedves Üdvözítőt sem; hiszen ki az, aki Őt a tabernákulumba helyezi? Nemde a pap. Ki az, aki lelketeket az életbe léptetekkor befogadja? A pap. Ki táplálja, hogy ereje legyen a földi zarándokútra? A pap. Ki készíti elő az Isten előtti megjelenésre, mikor a lelket Jézus Krisztus vérében e földön utoljára mossa meg? A pap, mindig a pap. És ki az, aki a léleknek a halál előtt a nyugalmat és a békét megadja? Megint csak a pap. Istennek egyetlen jótettére sem tudtok úgy gondolni, hogy eközben a pap képe ne jelenjen meg emlékezetetekben. Ha a Boldogságos Szűzhöz vagy egy angyalhoz mentek gyónni, fel tudnak ők oldozni benneteket? Nem. Vagy oda tudják ők nyújtani nektek az Úr Testét és Vérét? Nem. A Boldogságos Szűz Mária nem tudja az ostyát az ő szentséges fiává átváltoztatni. És ha lenne kétszáz angyalotok itt, ők sem tudnának feloldozni benneteket. Egy pap azonban, legyen bár mégoly együgyű is, meg tudja ezt tenni; ő ki tudja mondani: ‘Menjetek békében; én megbocsátok nektek.’ Ó, hogy lehet a pap ily hatalmas! A pap csak a mennyben fog magához térni és ezt felfogni. Mert ha már a földön felfogná ezt, belehalna, nem az ijedtségbe, hanem a szeretetbe.”

A papszentelés rítusa

A papszentelés lényeges cselekménye a püspöki kézrátétel. A szentség formája a szentelési prefáció, amit a püspök a kézrátétel után imádkozik el. Már a Szentírásban világosan látjuk, hogy az apostolok kézrátétellel és imádsággal végezték a papszentelést. Az első diakónusok felszentelése így történt: „Ezeket az apostolokhoz kisérték, azok pedig imádság közben rájuk tették kezüket” (ApCsel 6,6), és Szent Pál Timóteusnak ezt írta: „Ezért figyelmeztetlek, szítsd föl magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem által benned van.” (2 Tim 1,6) A papszentelés többi szertartása ugyan nem szükséges e szentség érvényességéhez, ezek csak szentelmények, de egyrészt kiválóan alkalmasak a papság lényegének megértéséhez, másrészt a felszenteltnek kegyelmi segítséget adnak. E szertartások fontosabb részei a kezek megkenése, a kehely és paténa átnyújtása, és a szentelési ima végén történő újbóli kézrátétel a gyónási hatalom átadásával. A pap kezeinek megkenése elsősorban az általa majd adandó áldásra való tekintettel történik. A püspök ezalatt ezt mondja: „Áldott legyen, amit ezek a kezek megáldanak, szent legyen, amit megszentelnek a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” A kezek megkenése után a püspök a felszenteltnek átnyújt egy borral és vízzel töltött kelyhet, valamint egy paténát ostyával, miközben ezt mondja: „Vedd a hatalmat az Istennek szóló áldozat és szentmise bemutatásához mind az élők, mind a megholtak javára.” Ezek a szavak nagyon szépen kifejezik, hogy a szentmiseáldozat bemutatásához az áldozónak hatalomra, felhatalmazásra van szüksége, melyet a pap éppen papszentelésekor kap meg. A mise végén a püspök minden felszenteltre még egyszer ráteszi kezét, hogy nekik a gyónási hatalmat azokkal a szavakkal adja át, melyekkel maga Krisztus adta az apostoloknak a bűnök bocsánatára szóló hatalmat: „Vedd a Szentlelket, akiknek megbocsátod bűneit, azoknak meg vannak bocsátva, és akiknek megtartod, azoknak meg vannak tartva.” Bár ezek a szertartások nem tartoznak a szentség érvényességéhez, mégis jellemző az új pap-képhez, hogy az új szentelési ceremóniában a kehely és paténa átadásakor mindössze ezek a szavak hangzanak el: „Vedd a szent nép áldozati adományát, amelyet Istennek kell bemutatnunk”, és hogy a gyónási hatalom külön átadását eltörölték. Úgy tűnik, az a tény, hogy a papnak olyan hatalma van, mely az egyszerű népnek nincs, hogy csak ő tudja a szentmisét bemutatni és a bűnöket megbocsátani és az egyszerű hívő nem, olyan igazságok, melyek kimondását korunk „nagykorú” laikusa már nem viseli el. Ezért lesz a pap az áldozat felhatalmazott bemutatójából csak olyan valaki, aki a „szent nép” adományát elfogadja és Istennek továbbítja. Ezenkívül úgy tűnik, hogy manapság a bűnök megbocsátására is más formákat találtak, mint a pap előtt való gyónás és bűnbánat.

A különböző egyházi rendfokozatok

A papszentelést hat rendfokozat előzi meg. A négy alacsonyabb felszentelés ostiáriussá (ajtónállóvá), lectorrá (felolvasóvá), exorcistává (gonosz lélek kiűzőjévé) és akolitussá (gyertyavivővé) – szigorúan véve nem tartozik a papszentelés szentségéhez, hanem csak szentelmény, melyeket eredetileg az Egyház a különböző feladatok ellátására rendelt el. Valószínűleg a subdiakónus (alszerpap) felszentelése is csak egyházi és nem isteni eredetű, nagyobb kötelezettségei miatt azonban már a magasabb rendfokozatok közé tartozik. Valóban ez a fokozat jelenti a döntő lépést a papszenteléshez, hiszen a felszentelendő ekkor kötelezi el magát az egész életre szóló cölibátus és breviárium-olvasás mellett. Az alacsonyabb szentelési fokozatokkal a szeminarista lelke fokról fokra készül fel a valóban szentségi felszentelésekre, ezért olyan sajnálatos, hogy az új szertartásrendben, azzal az indokkal, hogy ezek csak szentelmények, e fokozatokat elhagyták. A szerpap (diakónus) szentelése már minden bizonnyal a szentségi szentelésekhez tartozik, hisz már az apostolok idejében kiosztották, így ez a rendfokozat már eltörölhetetlen jegyet nyom a felszentelt lelkébe. A diakónus feladata a prédikálás és a szentségek kiszolgáltatásánál való segédkezés. Az ünnepi misében ő énekli az evangéliumot és a kehely felajánlásában is részt vesz. A pap megbízásából már ünnepélyes keresztelőt tart, áldoztatja a híveket és temet is. Az első századokban a diakónusoknak fontosabb feladatuk volt, mint manapság. A püspökök segédjeként fontos szerepük volt az Egyház igazgatásában, Így gyakran előfordult, hogy a püspök halálakor nem egy papot, hanem a diakónust választották püspökük utódaként. A papi hatalom teljét végezetül a püspökszentelés adja meg. A szent Eucharisztiával kapcsolatban a püspöknek ugyan nincs nagyobb hatalma, mint a papnak, de csak neki van felhatalmazása a bérmálásra és a szent felszentelések végrehajtására. Ha megyéspüspök, akkor ő egyházmegyéjének feje, első pásztora és tanítója, akinek a többi pap, mint az ő segédcsapata, alá van rendelve. Míg az új rítusban a diakónus- és papszentelés formája nagyjából változatlan maradt, addig a püspökszentelésre új formát találtak ki, melyet Hippolytus egyházi rendtartásából vettek. Ennek megítéléséhez jó tudni, hogy Hippolytus (meghalt: 235-ben) párthíveivel egy időre ellenpápává kiáltatta ki magát, és egyáltalán nem biztos, hogy rendtartása a katolikus Egyházban ily módon valaha is felhasználásra került. Ezen írás nem alkalmas arra, hogy kivizsgálja, kétségessé vált-e ezáltal az új püspökszentelések érvényessége. Mivel azonban e szentelésre a hagyomány több formát is megőrzött, vagyis e szentség formájának megállapításánál az Egyház láthatóan mindig relatív nagy szabadságot élvezett, nem kell az új püspökszenteléseket elsietve elvből mind elutasítani.

A cölibátus

A latin Egyház papjaitól megköveteli a cölibátust, azaz a tökéletes tisztaságban való életet. Ez a követelmény nem a „testellenes” középkor találmánya, hanem olyasmi, ami még az apostolok idejére nyúlik vissza. Bár az első évszázadokban a papok gyakran házas emberek közül kerültek ki, de felszentelésük után ezeknek is megtartoztató életet kellett élniük, vagyis házasságukat nem folytathatták. Ezért írja elő Szent Pál lelkipásztori leveleiben, hogy a püspököknek és diakónusoknak „egyszer nősült” embereknek kell lenniük (1 Tim 3,2/12), hiszen nem lehetett arra számítani, hogy olyan férfi, aki másodszor is megházasodik, megtartóztatásban fog élni. Mivel azonban a tökéletes önmegtartóztatás olyan nagy aszkétikus követelmény, mely alól az emberi gyengeség ki akar bújni, e szigorú szabályt az egyháztörténelem folyamán nem mindig és nem mindenütt tartották be. Sőt, a keleti egyház a 7. században részben fel is adta; azóta ugyanis papjainak és diakónusainak megengedi, hogy a felszentelésük előtt kötött házasságot tovább folytassák, és csak püspökeitől kívánja meg a tökéletes önmegtartóztatást. Ezzel szemben a nyugati Egyház továbbra is kötelezően előírja a cölibátust. Lássuk végre, melyek azok az okok, melyek a papok elé ezt a szigorú követelményt állítják: Először is az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy a házasság nélküli élet nagy érték. Az Úr maga beszél azokról, akik „a mennyek országáért önként” mondanak le a házasságról. (Mt 19,12) Szent Pál azt tanítja, hogy a házasság ugyan jó dolog, de a szüzesség a nagyobb jó. (1 Kor 7) A házasság Krisztus és az emberi lélek egyesülésének jelképe, de a szűz ember már egészen és kizárólag abban a szeretetben él, mely egyszer mindannyiunkra vár, hiszen a mennyben nem lesz többé házasság. (Mt 22,30) Ezért a legmesszebbmenőkig helyénvaló, hogy a pap, aki oly különleges módon egyesül Krisztussal, hogy helyette cselekszik, egyedül az iránta való szeretetből éljen. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a pap második Krisztus, hat nagyon illetlennek a pap nősülése, hiszen Krisztus nőtlen volt, mert Ő minden lélek megváltója és vőlegénye. Így kell a papnak is minden idejét, aggodalmát és szeretetét azoknak ajándékoznia, akiket Isten rábíz, és egy magasabb módon, de valóságosan atyjuk lenni azzal, hogy őket, mint lelki gyermekeit a kegyelemben való életre szüli, és a szentségek kiszolgáltatása által az egyre tökéletesebb Krisztus-követéshez és mennybejutáshoz szükséges kegyelmet ajándékozza nekik. E feladatok mellett a pap privát családi életének nincs helye! További okok a cölibátusra: – Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál inkább maga mögött kell hagynia a földi dolgokat, és annál tisztábban kell élnie. Ezért voltak Mária, József és János apostol szűzi lelkek. Még az Ószövetségben is a legszigorúbban tilos volt a papnak templomszolgálata napjain házaséletet élni, pedig akkor csak állatokat áldoztak. Mennyivel nagyobb kell akkor azoknak tisztasága legyen, kik nap mint nap Isten Bárányát áldozzák fel Isten oltárán! – A papnak a cölibátussal az Egyház nagyságáról és szentségéről kell tanúbizonyságot tennie. Az emberek rajtuk keresztül láthatják, mekkora kincs az Egyház, ha érette a házasság és családi élet boldogságáról is le lehet mondani. Lefebvre érsek mesélte, hogy az afrikai bennszülöttekre különösen a papok nőtlensége volt nagy hatással, akik azt tartották, hogy annak a vallásnak, mely papjainak ekkora erőt képes adni, valóban az igaz vallásnak kell lennie. – A cölibátus állandó áldozatot követel a papoktól, és ennek az áldozatnak az Egyház számára gyümölcsözőnek kell lennie. Mivel Krisztus a világot a kereszt által váltotta meg, a pap apostoli tevékenysége is csak akkor lehet gyümölcsöző, ha élete szakadatlan áldozatból és önmegtagadásból áll. – A cölibátus teszi lehetővé, hogy a pap tökéletesen Isten országának rendelkezésére álljon. Mindenhova szabadon mehet, ahova felettesei küldik. Munkájában nem kell családra tekintettel lennie. Ez különösen az üldöztetések idején nyer nagy jelentőséget. A tény, hogy a koncentrációs táborokban sokkal több katolikus pap, mint protestáns lelkész szenvedett, többek között, minden bizonnyal ezzel is magyarázható. – Végezetül a cölibátus gátat jelent azok számára, akiknek nincs igazi elhivatottságuk. Előfordulhat, hogy valaki nemtelen vagy nem valódi okból akar pap lenni, mert például abban bízik, hogy így anyagi biztonságban vagy megbecsült állásban élhet. Az ilyeneket, legalábbis részben, a cölibátus elriasztja, hiszen ez az evilági élet mind teljesebb élvezetét, melyre az ilyenek vágynak, nem teszi lehetővé.

Női papság?

Csak megkeresztelkedett férfi lehet pap. Ez a ma oly hevesen támadott igazság azon alapszik, hogy a pap Krisztus képviselője. Krisztus azonban férfi volt, és apostolainak is csak férfiakat tett meg. Nagyon egyszerű ezt csak az akkori idők szokásával magyarázni, hiszen Krisztus éppenséggel nem tartotta magát ezekhez a szokásokhoz. Ellenkezőleg, olyannyira nem tisztelte őket és viselkedése akkora felháborodást váltott ki, hogy keresztre feszítették! Annak oka, hogy nő miért nem lehet pap, tehát nem a szokásokban, hanem ennél mélyebben, a nemek természetében gyökeredzik. A férfi-nő viszonyban ugyanis Istennek a teremtéséhez való viszonya tükröződik vissza. A férfi mint nemző és alkotó, Isten képmása, ezzel szemben a nő mint fogadó és szülő, a teremtés képe. Ezért a férfi a család feje, és ezért követeli Szent Pál az efezusiakhoz írott levelében a férfiaktól, hogy úgy szeressék asszonyaikat, ahogyan Krisztus Egyházát szereti, és a nőktől, hogy úgy szolgálják férjeiket, mint az Egyház Krisztust. Ebből semmiképpen nem következik a nők alacsonyabb rendűsége! Bár a férfi Isten képmása, de azért ő is, csakúgy, mint a nő, Isten teremtménye. A két nem egymással egyenrangú, de a teremtés rendjében nagyon is különböző feladatokat kell ellátniuk. A köztük levő különbség nem csak a különböző testi felépítésből ered, hanem sokkal mélyebbről származik. A nő természeténél fogva nem alkalmas arra, hogy az emberek között Krisztus helyetteseként szerepeljen, és ezért nem véletlen, hogy Krisztus férfi volt, és helyettesei csak férfiak lehetnek. Ezt a tanítást a legvilágosabban a Szentírással lehet alátámasztani. Szent Pál ugyanis ezt írja a korintusiakhoz: „Mint a szentek minden egyházában, az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, amint a törvény is mondja. Ha valamit tudni akarnak, kérdezzék meg otthon férjüket, mert asszonyhoz nem illik, hogy beszéljen az összejöveteleken. Vajon tőletek eredt Isten igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el? Aki prófétának vagy lelki adományban részesnek tartja magát, vegye tudomásul, hogy amit írok, az az Úr akarata.” (1 Kor 14,33-37) Szent Pál tehát azt mondja, hogy azt, hogy asszony a templomban ne beszéljen, és semmilyen vezető vagy tanító feladatot ne lásson el, a törvény írja elő, mely törvény az egész Egyházban érvényes, és már az Ószövetségben is létezett, s melyet Krisztus is megparancsolt, mivel senki nem állíthatja magáról, hogy próféta vagy lelki adomány részese, ha nem ismeri el, hogy ez „az Úr akarata”. Éppen ezért az Egyháznak nincs is hatalma, hogy a nők pappá szentelését engedélyezze. Ez mindenképpen érvénytelen lenne, még akkor is, ha egy pápa engedélyt adna rá. II. János Pál pápa 1994. május 22-én kelt „Ordinatio Sacerdotalis” kezdetű apostoli körlevelében örvendetes módon félreérthetetlenül megerősítette ezt a tanítást, ami persze számos teológus és püspök számára nem jelenti az erről szóló értelmetlen viták befejezését. Az is mutatja, hogy ezen elv helyességéről való meggyőződés mily mélyen bennünk gyökeredzik, hogy az Egyház történelmének eddigi szakaszában soha nem akadt senki, aki komolyan harcolt volna a nők pappá szenteléséért. A női papság hosszú ideig még a protestantizmusban is ismeretlen volt, és maguk a protestánsok is csak nemrég döntöttek egy női püspök megválasztásáról. A női papságért folyó követelés mélyebb oka nyilvánvalóan a papságról manapság alkotott hamis elképzelésben keresendő: ha a pap nem más, mint egy közösségi ünnep elöljárója, vagy privát problémák megvitatója, akkor valóban nem látható be, miért ne tudnák nők is az ilyen szerepet betölteni.

A hivatások

A papszentelés szentsége életfontosságú az Egyház számára, hiszen pap nélkül sem szentmiseáldozat, sem a többi szentség nem létezik. Pap és püspök nélkül nincs, aki a híveket vezesse és tanítsa. Az Egyház papok nélkül megszűnne létezni. Talán ez a tény az, ami megmagyarázza azt a gyűlöletet, amivel manapság az igazi papok ellen harcolnak. Ezért kell a papi hivatásokért és a papok megszentelődéséért mondott imádságnak mindig legfontosabb imaszándékunknak lennie, ahogy ezt egyébként maga az Úr is meghagyta nekünk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Luk 10,2) Az Egyház igazi reformja nem mehet végbe papok sokasága nélkül, kik valóban szentéletűek és hisznek papi hivatásukban. A Szent X. Pius Papi Közösségnek ezért elsődleges feladata papok képzése és irányítása. A híveknek a számlálatlan kegyelemért, melyet e papok által kapnak, mindenekelőtt úgy kell hálát adniuk, hogy imájukkal és áldozatukkal a Papi Közösség ezen fő célját segítik elő.



Kapcsolat

E-mail:
szentfulop@gmail.com
Postacím:
8445 Városlőd
Templom tér 6.

Service Times & Directions

Weekend Masses in English

Saturday Morning: 8:00 am

Saturday Vigil: 4:30 pm

Sunday: 7:30 am, 9:00 am, 10:45 am,
12:30 pm, 5:30 pm

Weekend Masses In Espanol

Saturday Vigil: 6:15pm

Sunday: 9:00am, 7:15pm

Weekday Morning Masses

Monday, Tuesday, Thursday & Friday: 8:30 am

map View larger map
6654 Main Street
Cincinnati, OH 45202
(513) 555-7856